Tegnap. Csípős hideg szél, néha rövid eső. A második alkalom az évfolyamtársaimmal együtt, hogy csak az együttlét kedvéért, érdek nélkül. Kedves időtöltés, de nehéz a fiatalos párizsi beszélt franciát érteni, sokszor fordítanak, hihetetlen szavakat tudnak használni...
A koradélután Sean Penn-é. Az egyik kicsi moziban egy hónapja csak őt játszák, néha szerepel, máskor rendez. Most az utóbbi: az Into the wild-ot nézem. Az ezredvégi amerikai manstream film keretein belül marad: zene, képek, életérzés, giccs, közvetlenül az érzelmekre akar hatni, és nagyon jól csinálja. Könnyek. Át kell néha így mosni magunkat a súlyos klasszikusok vagy elvont kortársak előtt után, vagy között. Ráadásul ami a bioetikát illeti, elég messzire elmegy. Sajnos nem nagyon nem értek ehhez, az egyik keresztapámat kellene megkérdezni . Abból ugyanis nekem kettő van, egy történész és egy teológus. Erről hirtelen egy ma reggeli vérre menő vita jut eszembe a France Culture-ön, ahol hasonlóan voltak leosztva a szakmai-végzettségi lapok, a pápáról és az egyházról is, ezt említem mert ez a legaktuálisabb, de sajnos egy olyan szál, amit itt félre is kell tennem, mert különben soha nem érkeznék vissza a bioetikához.
Szóval. Az Into the wild szépen végigjárta a környezethez való viszony különböző szintjeit, a természetet legyőző azon uralkodó attitűdtől (vadvízi evezés), a természetben való gyönyörködésen, mint valamilyen módon mégis aggályos természet-használaton (kirándulás, szép tájak, fényképezés) át , a természet olyan fokú tiszteletéig, mely érintetlenül hagy, és a nem látást választja (itt a "deep ecologists" mozgalom jut eszembe, melyről a nevén kívül csak annyi emlékem maradt egy októberi, ekképp még csak alig értett egyetemi óra kapcsán, hogy olyasmiket mondtak, amire én sohasem gondoltam, pedig nagyon zöldnek tartottam magam), hogy aztán a filmben a halál motívumán keresztül az ember eggyé válljon a természettel.
Bicikli, suhanáns, uzsonna. Louvre.
Az itáliai szobrokat eddig még nem láttam, de tudtam róluk: mintha egy kirakó darabjai lennének, a rómaiak után maradt fehér foltok, az ottani nagy hiányzók mind itt vannak felhalmozva. II. Gyula Michelangelo tervezte síremléke ma is ott áll a San Pietro in vincoliban (A Bilincses Szent Péter temploma) az Esqulino dombon az építészkar mellett. (Többen Mózes néven ismerik a szoborcsoport központi alakja után.) A mégis csak hozzá tartozó,bár torzóban maradt két rabszolgaalak pedig itt. Raffaello Sanzio és Annibale Carracci feje is itt figyelnek kőbe vésvee, pedig a síremlék, amire készültek ezer egynéhány kilométerrel délre, a Pantheonban, a Piazza della Rotonda-n, dísztelenkedik (emlékszem akkor mennyire megindított Raffaello egyszerű sírja...). A Villa Borghese sok antik kincse is ide került, meg egy Bernini és egy Canova is.
Szerintem idegennek érzik magukat ebben a városban...
Aztán az este. Mozika megint. Tokyo sonata, kötelező, nagyon erős japán kortárs társadalomkritika. Nem nehéz falat, de esztétikaibb Sean Penn-nél. Sírni azért itt is lehet. Az utolsó jelenet pedig igazi nagy művészet-elmélti könyvekbe való klasszikus. Tökéletes öntükrözés.
Tésztával végződött a tegnapi nap. Ha a ma délelőtti Pasolini Salo-ról is írnék, végképp túlfeszíteném egy bejegyzés kereteit.
Úgyhogy erről később...
Utolsó kommentek