eremita a parigi

Nem tudom, talán megint kéne írni. Egy biztos. Szeptembertől újra Párizs. Újra blog? Lenne miket mondani,

Napok óta tudom, hogy újra írni fogok ide. Épp egy hónap telt el, teljes némaság, blognyáriszünet. Rámfért. Most aztán meg teljes erő, teljes bedobás.

Azóta mi is történt. Semmi. Minden. Kirúgtak állásinterjúkról, nem hirdették meg a hiányzó egyetemi szemináriumot, nem találtam munkát, nem iratkoztam be az egyetemre, különköltöztem, hozzám költözött a hugom, nem csinálok semmit, mindent most csinálok, unatkozom, alig érem utol magam, naplopó vagyok, szabadúszó vagyok, irodalmár vagyok.

Most azért ís írok, mert olvasok. Regényt. Annyira üt, annyira letaglóz, hogy kürtölnöm kellett, világgá. Szóval. Adódott, hogy feldolgoztam Kukorelly új regényét (erről külön most nem, erről külön esetleg később), majd az ÉS-ben egy beszélgetést erről méltán sztárirodalmárokkal. Valahogy (fatal error) nem tudom idelinkelni, Angyalosi, Margócsy, Kálmán C. az írók boltjában valamikor nyár elején. Itt el-elhangzik referenciaként a szerző megelőző (precedens) regénye, mondják, sokkal jobb az újnál, mondják, tökéletes.

Elolvastam. Az.

A hosszú hétvégére keleti irányban hagytam el a várost, végig a miskolci autópályán, egész a 205-ös kilóméterig vagy meddig, ahol meg jobbra a tehenészetnek, majd az érkezés. Mitikus helyszín, emlékekkel roskadásig, eddig inkább múlt, most pergő napok: jelen. Évek óta épp csak inkább leszaladtam mintegy tisztelegni a gyermekkor előtt, most viszont megint későbbi emlékek születnek.

A hely egy ház: mindenen kívül, mégis minden közepén a Hernád völgyében, régen mindig odajártunk, sok-sok unokatestvérrel, kinek-kinek szoba, mindig megállt az idő, hetek, hónapok, sport, játék, olvasás. Pont mint most is: tollas, úszás, focika, meg tarokk orrba-szájba. Majd mindenki ott volt, a rengeteg unokatesó, rengeteg mindig ismert ember, a kicsik nőnek, a nagyok öregszenek, változunk mind, színesedik az egész kavalkád, és mi meg tanulunk elfogadni, rájönni, hogy milyen sokfélék vagyunk, de ez így mégis szép. És mindennek önfeledten örülni, egyre csak lebegni.

Most újra Pest, mókuskerék, lépések ötről a hat felé, épp két szék között? Nem tudom.

Esküvőn voltam, szép volt. Újra láttam sok-sok régi ismerőst, némelyeket akár négy-öt év után, biztos lesz akivel eztán majd néha újra együtt. Ma meg a szigetre készülök, ki. Semmi sem lesz, ami nagyon érdekel, egyedül a civil sziget, meg az a néhány barát, aki ott van, itthoniak, külföldiek, ésatöbbi. Lehet, meg sem várom az éjfelet.

Az utóbbi napokban készülődöm a nyár végén leadandó kritikákra az idei könyvheti művekből. Darvasi László: Virágzabálók, vagy 650 nagy, sűrűn teleírt oldal, egy Harmonia Caelestisnyi, már-már Emlékiratok könyvényi könyv, és hát nem annyi, több lett volna a kevesebb: igencsak letehető. Másfelől a Halmai Tamás-kötet, egy fiatal kritikusi életmű áttekintése. Nagyágyú. A nagy falat a Lecsó, Fehér Béla, az az Alföldbe megy, hosszabb, komolyabb, alaposabb munka tőlem, hogy miért pont erről, azt én sem tudom. Kicsit tartok is tőle.

Ezentúl meg kedves hűvös nyárutó. Budapest.

Kedves olvasók!

Nyár van, uborkaszezon. Internet meg sehol. Viszont nagyon meghat, hogy azért olvastok. Itt most nincs más, csak nosztalgia, ismétlés, emlékezet. A nyár meg egyre csak kurtul. Lakást újítok, bútorokat vadászok, festek, kaparok, sikálok, huzogatok, rendzek, fanyalgok és lelkesedek. Benne élek egy távoli jövőben.

Most pedig megyek, vacsorázom. Ígérem, lesz itt még sokkal több is. Lesz majd újra olyan idő.

Idestova majd' öt év után újra otthonom van. Kicsit túlzás persze, mert sokszor, sok helyen érzetem már ezt a ma esti megérkezettséget, annyi viszont tény, hogy mától van, hogy a világon csak 1 ágyam, csak 1 ruhásszekrényem, és abban az összes ruhám, eddig mindig minden két-háromfelé. Kicsit nyomasztó érzés, nem is tudom.

Fehérre festettem a konyhát, meg a kisszobát. Ilyen fehér ez az új élethelyzet is. Rendezett körülmények. 1 város, 1 lakás, 1 ember. Majd egyszer biztosan lesz valami.

Érdekes együttállás, hogy a héten, esténként - mikor már a fehér is fekete lett - magyar filmeket néztem, pedig ugye hónapokig egyet sem, nagy klasszikusok: Eldorádó, Tanú és Az ötödik pecsét, újra, meg újra. Közben pingálom a régi pesti kislakás, szépen a magamévá avatok egy darabot a városból, ami mindent látott, amiről itt szó van. Körülötte zajlott az egész huszadik század, és most én kenem be a falat fehérre, vagy amire akarom.

Hogy is van ez tulajdonképpen?

Nem könnyű néha. Én sokszor hipp-hopp átesem nagy drámákon, amiktől nagyon félek, már előre aggódom, hogy na ez biztos nem megy majd, ebbe tuti belebukom, vagy legalábbis előre szenvedek a majdani még nagyobb szenvedéstől, aztán semmi extra, végül mindig minden sikerül. Vagy legalábbis eltelik valahogy. Eddig még mindenből talpra tudtam állni.

Hát most épp fordítva van.

Vasárnap este tértem haza, csudás osztrák hegyek után, kellemesen holtfáradtan, tele izomlázzal, de erővel, kicsit barnán, gyanútlanul. Sőt arról is szó volt, hogy még egy hetet - ó ezt a hetet - maradok odakinn, Zell am See-ben, aztán egy kurtafurcsa családi félreértés miatt mégsem lehetett így, pedig már ott áltam az alpesi város szépecske főterén, a román stílusú templom tövében, egy táskával, bakanccsal és térképpel, hogy hú de beindult a nyár.

Szóval hát nem, jöttem haza.

Itthon aztán - gondoltam - ezt a pár napot arra használom, hogy végre rendet tegyek magam körül, kivakarjam a lakást a koszból, fessek, mossak, takarítsak. Végre otthont teremtsek ("amore fa casa"). Hétfőn neki is láttam a hátsó kis piros szobának, azóta csinálom, és még ma sem fehér... Mindehhez dögmeleg, szálló por, heveny tüdőbántalmak. Fél óra létratető után úgy fújtatok, mint a saját féltüdejű, ötven évig láncdohányos, nyolcvanéves nagypapám.

Okuljatok mindannyian a példán, kképp vált sunyin ez az ártatlan pár nap egy nem mindennapi nagy megpróbáltatássá. Sebaj: már mindjárt vége, lassan felkerül az ötödik réteg, a többi szobához meg már lesz baráti segítség. A meleg is elmegy, meg az erőm is visszajön.

Kedves emberek, akik ezeket olvassátok.

Először is szíven üt, hogy így, nyáridőben is mennyien kitartotok a remeteblog mellett. Ilyenkor persze nehéz írni, mert az ember itt, meg ott, meg amott van, net meg ugye ezek közül sehol sincsen. El vagyok vágva a világtól - tőletek.

Sokat fordult a világ, de persze semmi sem változott. Tanya, gyerekek, nagynénik, nagybácsik. Keresztszülők. Tanya és Ausztria, nap, eső, szél és hó. Barnuló bőr. Egyszóval sokminden, effélék történnek. Kultúra semmi, olvasás alig, nagy-nagy visszaesés, dunántúli mandulafa, nomeg a szokásos gondok, hogy bevétel nincs, kiadás, lakással járó festésfúrásfaragás, hiányzó bútorok ellenben. Háttérben a huszonötödik nyár szokásos ritmusa, hiszen mindig akad valami. Kihagyhatatlan. Illetőleg a fojtogató teendők, irományok, dolgozatok, a személyes- és szakmai fejlődés. Minden csak egyre bonyolultabb, és F sincsen már sehol. Nagy tömegben tökegyedül.

Persze azért Zell am Seeben kristálytiszta a tó, nagy hegyek és nyárisízős hosszú gleccser. Családi családi családi kirándulás. Hollári, hollári hó.

Sikeresen átestem életem utolsó érdemi vizsgaidőszakán, kivéve ha a B, C, vagy D tervek lépnek életbe, vagyis ha valamilyen formában folytatom, vagy újrakezdem. Vagyis. Pénteken letettem életem elvileg legnehezebb szigorlatát, jókat húztam, ötös lett. Nekem mindig a nehéz megy, és a könnyűn botlok meg. Ezúttal is. Ősztől még gyakorlótanítás, szakmai gyakorlat, egy testnevelés (gondolom természetjárás), illetve szakdolgozatleadások. Azután talán diploma: attól nyilván egyáltalán nem leszek beljebb, de ez most más lapra tartozik.

Szóval nyár. Pénz és programok nélkül, csatakosan. Gondolom a nagyszülők, szülői ház, balatoni nyaraló, másik nagyszülők nyaralója, saját kislakás ötszögben fogok mozogni. Esetleg egy hegyimenet, talán pár nap horváttenger. Lehet hogy jönnek külföldi barátok. Jó lenne.

Most hirtelen nem tudok mit kezdeni a nagy szabadsággal. Nézem a wimbledont, meg holnaptól a tour-t. Annyit eszem amennyit bírok, no meg biciklizem a dögmelegben. Remélem holnap elhagyom az újra belakott várost.

Napok óta próbálok írni ide, de volt valami giggszer, most látom, hogy az elmúlt három írás nincs is publikálva, persze mentve sem, úgyhogy ha akarok valamit akkor kezdhetem elölről. Mélységes mély az informatikai szkepszis kújta.

Itthon vagyok már két hete. Beleszoktam. Már nem alacsonyak a házak, nem túl keskenyek az utcák, nem zavar a flaszter, sem a kutyapiszok. Itt fogok élni. Terézváros. Sok találkozás, rokonok, barátok, tavaly ilyenkor elkapott a gépszíj, pörgés ezerrel, fröccsök és romkocsmák, különféle albérletek. Idén lakás, nyugalom. Néhány beszélgetés, de még szoknom kell, hogy megértenek, hogy számot tarthatok a megértettségre, hogy talán érdmes belevágni egy összetett mondandóba, eddig csak ca va? ca va!, alig hiszem el.

Most megyek, és írok egy hosszú, utolsó dolgozatot.

Budapest. Dögmeleg. Izzik az aszfalt, a gang és a belső udvar. Le van betonozva. A vonat néha meg megy ki Csabára, vizsgák, sör, szép kilátás, majd az út vissza Pestre. Nyugati pályaudvar, Eötvös utca. Itt lakom, ezentúl itt fogok élni.

Furcsa, semmi ünnep, hétköznapok. A telefonom néma, mindenki a dolga után, a vizsgák meg közelednek, jönnek, mennek. Nem vagyok boldog, de - talán épp ettől, hogy egyből a hétköznapok - valahogy nagyon otthon érzem magam. Persze majd jó lenne másokkal lenni. Például ma este. Szociológusok a Szimpla kertben. Holnap meg a Múzeumok éjszakája.

Ma bementem egy könyvesboltba is. Fel kell vennem a fonalat. Oktogon, Írók boltja, átveszem a nevemre félretett könyvet, kedves mosoly: itt lakom, ezentúl itt fogok élni. Gyors ebéd a Főzelékfalóban, mellettem két zeneakadémista, nem hallgatunk elég zenét, mondják, gyakorlunk, de nincs a fülünkben egy idál arról, hogy miként is kell ennek szólnia. Pusztán lejátszuk a hangokat, de ez semmi. Jó hogy értem őket, jó hogy értek minden szót.

Már vagy húsz órája itthon vagyok. Budapesten.

Az öcséméknek hála a 100 kilós poggyász és a bicikli is velem utazott a repülőn, hazajött ő is. Ma reggel már ki is zötyögtem a Pázmányra, és lenyomtam az első vizsgát. Egész jól ment. Fura érzés ez, így hirtelen mindenbe nagyon nagyon visszacsöppenni. A nagy büdös magyar valóságba. Dehát mi is innen vétettünk, ide tartozunk, szeretünk is itt... Azért a változás most erős. A szemembe szökik.

Hamarosan bemegyek a belvárosba, mert ott(hon) még nem jártam, csak a szüleimnél kinn a zöldben. A szívem boldogsággal és könnyűséggel van tele, Körút és Oktogon. Eötvös utca.

Töprenkedem, hogy mi legyen a blog sorsa. Az olvasóim fele csak azért olvasott, mert távol voltam, velük ezentúl majd gyakran találkozom, nem lesz szükség virtuális információkra. Vagytok viszont páran, akik igazán csak innen, meghát jól esik írni.

Úgyhogy folytatom.

Utolsó nap. Holnap ilyenkor már Ferihegy, otthon.

A városok? Kicsit mint a nők. Az olaszban la citta, a franciában la ville: nőnemű szavak. Együtt kelünk együtt fekszünk, közös a lélekzet is. Észrevétlenül egyszercsak otthon lesz az ember valahol, valaki mellett. Párizs megölel engem. Aztán költözés, szakítás és fájdalom, de a levegőben új korok, nagy csodák illata.

Egyszerűen csak fel kell szállni a repülőgépre.

Tanulás, kaparok az otthoni vizsgákra. Közben meg reménytelen komoly eső napok óta. Párizs sirat bennünket. Erről a mondatról a tavaly lelőtt Lazio szurkoló jut eszembe, vagyis inkább a plakátok utána városszerte: Gabriele, Roma ti piange!

Velem nincs semmi baj, szereztem dobozt a biciklihez, megoldódni látszik a hazaköltözés, mint logisztikai probléma. A folyamatot mint intellektuális, érzelmi, fizikai, vallási és egyéb kihívást most hagyjuk, ne értelmezzük.

Lukács Györgyöt olvasok, mert azt kell.

Nem egyszerű a helyzet, túlnyerte magát az európai jobboldal. Ahol a szocik kormányoznak, ott nagyon, ahol ők, ott csak kicsit, de ott is megverték a baloldalt. Európai egypártrendszer. A tavalyi olasz választásokkor, a két évvel ezelőtti francia voksoláskor érezni lehetett, hogy eltört valami. Baj van, krízis van, magasak az árak, sok a bevándorló... Szóval elég már a demokrata finomkodásból. Kemény kezek kellenek: Sarkozyk, Berlusconik, Orbánok és a Lega Nord, meg Jobbik. Ez utóbbiról most nem is beszélnék, megrázónak tartom az eredményt, lehet szégyellni magunkat a palesztin parittyással meg az izraeli helikopterrel, Trianonnal és a Magyar Gárdával.

Mi magyarok, ráadásul teljes politikai karanténban is vagyunk. A fenti bekezdést csak az tudja becsülettel leírni, aki kissé kiszakad a magyar belpolitika kontextusából, és inkább az olasz, vagy a francia történésekre figyel, ha másért nem, hogy nyelvet tanuljon. Berlusconi és Sarkozy ellen vagyunk, még sem lehetünk igazán Orbán ellen, bár gyakran érezzük hogy egy kalap, mert nekünk, otthon, nincs alternatíva, csak utódpárt van. Egyébként mindjárt a baloldali (laikus-urbánus) már nem is divatos fősodorban találnánk magunkat, sok baráti és családi ellenvélemény, szerető féltés közepette. Kétségbeejtő helyzet.

Arra kell szavaznunk, akinek az erópai barátait szívből utálják a mi európai barátaink. Mondjuk úgy, mint mi Gyurcsányt és az utódpártot.

Nyugodt, szokásos hétvége, tanulgatás és mozi. Esti séta. Sajnos az eső miatt nem biciklizhettem, ma meg ugye Roland Garros döntő, nem hagyhatom el a várost, szóval tovább rostokol szegény meridám a sarokban.

Két film. Őszi szonáta, igazi Bergman, mint egy gimnáziumi erkölcsteológia-óra, szikár. De csodálatos dramaturg, gyönyörű északi táj, zongoraszó. A mozinak az a koncepciója, hogy az új Almodovar kapcsán nézzük végig, hogy mik is a spanyol nagy meghatározóz filmélményei. Ő maga adta le a listát, mi meg azt nézzük. A történet szinte ugyanaz, ezért vicces felfedezni, hogy miként fordul át az Őszi szonáta északi protestáns merevsége a Tűsarok vérbő karneváljába. A másik tegnapi film is hasonló érdekesség: Fritz Lang - Human desire. Ez meg ugyanaz a sztori (egy Zola regény) mint Renoir Bete humaine-ja, a francia és a hollywoodi megoldás ütközik. Állítólag sokkal jobb a francia, F mondja, én még azt nem láttam. A Fritz Lang-féle az gyenge.

Egyébként meg van halva a város. Minden de minden le volt tegnap zárva, methogy illusztris látogató érkezett: a Barack, az Obama. Notre Dame, Eiffel, egy kis étterem a hetedikben. Ma reggel meg itt jártak, itt ahol most ülök, de ők még nyitás előtt, a Pompidouban. Mi meg csak kerülgettük a kordonokat, a város meg állt és dudált egy napig.

Hajrá Federer!

Koradélután

Túl vagyok a pihenés első napján. A városháza előtt nagykivetítőn megy a tenisz, az emberek salak színű műfüvön feküsznek, és mi is. Napozunk és bámuljuk a meccseket. Roland Garros. Hajrá Federer! Nem tudom, ez hogy van, nekem megrázó ahogy  játszik, ha nagyon kimerült vagyok, még könnyezni is tudok rajta. Egyszerű gyerek, mentes minden sztárallűrtől, neki is volt mononukleózisa, és olyan kis csúnyácska a felesége.

A pihenőnap gyorsan el is szaladt, tízkor ájultam be az ágyba, mély álom, még F érkezését sem hallottam. Szegény pedig kopogtatott, kopogtatott, de közel egy órát kellett a lépcsőházban gubbasztania, mire végre ajtót nyitottam. Csoda hogy akkor egyáltalán.

Most megint a könyvtár. Készülődök az otthoni teendőkre. Szakdolgozati terv, könyvheti recenziók, és még pár egyéb kötelezettség. Meg persze szemináriumi dolgozatokat állítok össze. Kellemes, jó ritmusú elfoglaltság, van még hat szokásos napom: könyvtár, mozi és egy-két pici múzeum. Aztán az öcsémék jönnek, az utolsó turnus, majd velük már hazamegyek én is. Kicsit már várom is.

Itt most esik, nem tudom mi van a női döntővel, de nem is érdekel csak a holnapi férfi meccs. Hajrá Federer!

Túléltük hát, bár igénybe vett. Letettem a francia viszgáimat. Immár semmi más dolgom, mint megemészteni a búcsút, és amennyire lehet, jelen lenni még két hétig. Sajnos közben diszkréten készülnöm kell az otthoni vizsgákra, meg szerencsére a könyvhét kapcsán legalább három publikációra is lehetőség látszik nyílni, úgyhogy sok időm nem lesz mélyen elmerülni az ensajnálat édesbűzös mocsarába.

Meg amúgy is.

Szépen lassan elkezdtem módszeresen hazavágyni. Család, otthon, étel. Anyagi biztonság. Talán állóvíz, édes bűzös mocsár? Nem tudom. Mindenesetre most szívesen sétálnék a Könyvhét standjai között, ehelyett roland garrost nézek a tűző napon egy nagykivetítőn. Az imént láttam az Antikrisztust, Lars v. Trier új filmjét. Aki teheti, kerülje el. Nagy film, de nem ajánlom (vö.: Pasolini: Salo-rol írottakkal).

Ja igen, könyvhét. Gerlóczy, Fehér Béla és Darvasi így elsőre az érdekesnek tűnők - no meg Tóth Krisztina, Vörös István és Lackfi új kötetei (bár a vers nem az én asztalom) - , de meggyőződésem, hogy idén az esszéisztika viszi a prímet: ott van Bacsó Béla és Alexa egy-egy  új könyve, valamint Halmai Tamás esszékötete (Isteni fény, emberi lény - Kortárs kiadó), én ezt várom a legnagyobb érdeklődéssel. A kínálatot, az új könyveket itt találjátok.

Egyébként meg holtfáradt vagyok, két órát aludtam. Nyugovóra térek, nem érdekelnek a női elődöntők.

Koszonom a renduletlen latogatast. Jol esik. Sajnos tanulnom kell, ketsegbeesetten kuzdenem, igy csak a nemasag marad, de holnap vege az itteni vizsgaknak, egy szusszanas. Irni is fogok.

Volna mit.

Annyit beszélek a hazamenetelről, hogy a bejegyzések olvastán néhányakban felmerült, hogy már otthon is vagyok. Igaz, tegnap éjjel óta a holmim egy része már úton van, a lakás is fájadalmasan furcsán kiürült, de én még maradok. Több mint két hetet. Persze már minden a búcsúról szól: hiszen ez nem csak egy egyszerű költözés, hanem többszörös, éles változás. Változás, hogy két év után újra hazatérek, akkor 22 múltam, most 25 leszek. Változás, hogy egyedül fogok élni. Változás, hogy dolgoznom kell, és hogy remélhetőleg befejezek egy egyetemet, sőt talán egy újba kezdek: ez is változás.

Szívesen tenném, most mégsem merülhetek el az ensajnálat undok, mégis kellemes mocsarába. Vizsgaidőszak van, - még itt is, még nekem is -, és ma jött meg az enyhe drukk: enélkül én képtelen vagyok komlyabb erőfeszítésre. Ideje is, négy nap múlva itt az első megmérettetés.

Rohanunk, rohanunk Budapestre. Nem is annyira nagy baj, igaz: fáj a párizsi búcsú. Amúgy egyre több hasonlóságot fedezek föl az otthon és az itthon között: építészet, városszerkezet, kultúra. Itt is van Nagykörút, és itt is ezerféle változó neve van, csak épp az nem, ahogy mindenki hívja. Itt is az a vízválasztó, átlépjük és egyszerre minden koszosabb, rendetlenebb, kevesebb fa, több kutyaszar, de élet szagúbb élet. Meg az Andrássy út és a Champs Élysées, vagy a Luxembourg kert és a Városliget. Szóval azt hiszem, hogy a terézvárosi otthonommal a Párizson kívüli széles e világ legpárizsiasabb pontján verek majd tanyát. Vagy ez csak önámítás?

Tegnap - még utoljára - Operába mentünk. Mondanom sem kell, hogy bár a jegy drága, itt is gondolnak a pénztelenekre. Két óra sorállás, és öt eurós hely. Ahogy a régi állójegyek a stadionokban, mélyen hátul gunnyasztottunk, mint a verebek a póznán (vagy stílszerűen: a hangjegyek az öt vonalon). Azt hiszem, hogy az opera a legalkalmasabb arra, hogy kiragadjon a megszokott hétköznapi robotból (na jó, nekem nincs sok ilyen, tudom). Annyira más, annyira szép világ. Régen idegesített, mostanra nagyon  megszerettem. Tosca, nagyszerű darab, sok szép híres áriával. Egy-egy borzongás. Ráadásul olyan római helyszíneken játszódik, melyek számomra is fontosak voltak, szinte azokon játszódott az én nyolc ottani hónapom is. Például az első felvonás egy kápolnában - na én minden héten oda jártam misére. Asszem, ilyen nekem, még nem is volt, hogy egy műalkotás helyszíne ennyire intim személyes lett volna. Beleéltem magam, hogy kilépve a nézőtérről majd balra fordulok először a Corso Vittorio Emmanuelen, aztán az első kereszteződésnél a Via Baullarira, hogy a Piazza Farnese és a Campo után gyorsan elérjem a Magyar Akadémiát. De a párizsi  lakásra is boldogan sétáltam haza, hamer elszállt a fájó nosztalgiám.

 Azt hiszem, hogy az opera a legalkalmasabb arra, hogy kiragadjon a megszokott hétköznapi robotból (na jó, nekem nincs sok ilyen, tudom). Annyira más, annyira szép világ. Régen idegesített, mostanra nagyon  megszerettem.

Arra számítottam, hogy ma már Párizsban ébredek. Gondoltam, visszajövök legkésőbb az utolsó vonattal, időben lefekszem, reggel újra végigjárom a szokásos kört: a péket szemben, a közértet mellettünk, a zöldségest a másik oldalon, az újságost a kereszteződésnél; aztán 11 körül egy mozi, utána könnyű ebéd, könyvtár, esetleg egy kiállítás délután - mondjuk a Warhol, talán még egy film, utána meg a sétásboros este. Szóval hogy minden úgy, mint rendesen. Végül egy tökéletes gulyásleves és a jó társaság miatt mégis Torcyban maradtam, átmeneti szállásomon a keleti külvárosban. Már tizenegy is elmúlt, mire hazaértem.

A város elviselhetetlen. Harminc fokos kánikula, szélcsend, nyári ruháim meg egyáltalán nincsenek. Mondják, hogy pár éve volt itt egy hosszú hőség, meg hogy sokan meghaltak, idősek szívbetegek, hát tényleg nincs rosszabb, mint a rekkenő nagyváros, a párolgó beton: öltözködni kell, cipőt, pólót és nadrágot kell venni, sőt még tenger sincsen. Önmagunkat pusztítja ilyenkor a nyugati civilizáció.

Ami a mát illeti, sok egyébről nem tudok beszámolni, láttam egy Almodovart, szokásos erő, szokásosan lenyűgöző Maria Parades. Warholra ma nem lesz időm: egy régi régi ismerőssel találkozunk másfél perc múlva

Fényes délelőtt. Torcy. Néhány napra visszatértem a kollégiumba, felebaráti szeretet, pajtási cinkosság, ma hagyom el végleg. Kedves emlékek és barátok mindenütt, gitározás, közös főzés, sörrel-borral folyó folyosó. Az utolsó vonat is tőlünk zeng, hazafelé a véget nem érő úton át, vissza Párizsból. A kamera felülnézetbe vált, és lassan távolodni kezd. Peti este gulyást csinál.

Kicsi tanulás is van, nem görcsösen: még időben vagyunk.

Párizsba azért be-bemegyek, sok a még nem látott látnivaló, a mozifilm és a kiállítás. A napokban például Almodóvarban vagyok nyakig benne. Egyhelyütt az életműsorozat megy, máshhol pedig az ő személyes kedvencei. Sokukat már láttam, de a Tűsarkakat korábban még soha. Nagyon jó, nagyon ajánlom. A tegnapival kapcsolatban még az maradt bennem, hogy épp a Volverrel - vagyis a krízistól kezdve - léptünk ki a karneváli Almodovar-világból, ahol minden épp fordítva van mint egyébként, elhagytuk a homoszexuálisok, a transzexuálisok vagy öregedő prostituáltak éjszakai külvárosi világát, és a kisimult emberek, a biztos egzisztenciák és a ragyogó hölgyek között, luxuslakásokban vagy tengerparti nyaraláson találjuk magunkat: hol az a régi báj, a görögös tragédiák?

Másrészről. A Pompidou központ torkában lakunk, szinte az a nappali, de legalábbis a dolgozószoba. Minden áldott nap órákat töltünk a könyvtárban, olvasunk, netezünk, tanulunk. A kiállítótérbe - ami az épület felsőbb emeletein helyezkedik el - mégis oly ritkán megyünk, mintha legalább a város másik felén lenne. Persze többször és alaposan megnéztünk az állandó tárlatot, de az időszakos kiállítások közül néhány kimarad, igaz, itt túlkínálat van. Mostanság a Calder és a Kandinksky a két nagy esemény. Az utóbbit már láttam korábban, Calder viszont tegnapi firss élmény, igaz csak a feléig jutottam, de nem akartam sokat egyszerre, majd visszamegyek, a bűvös sajtókártyámmal ingyenes úgyis. A dolog egyébként zseniális. Nem vagyok a huszadik századi szobrászat nagy híve, de ez lenyűgözött. A calderi cirkusz a művészettörténet első performansza, olyanok rajongták és fényképezték, mint Kertész vagy Brassai. Jelentős a "mondriani sokk" után megszülető absztrakt szobrászata is. Nyilván nagy úttörő. Az én mimézishez szokott lelkemet mégis inkább a drótportrék érintették meg: ezt nemcsak történetileg jelentősnek, hanem nagyon eredetinek is találtam.

Egyébként a kiállítás jó, de veszélyes koncepció. Az árnyékokra épít. Igaz, megvan ennek a hagyománya Calder kapcsán - Marc Vaux készített a műveiről ilyen képeket - én helyenként mégis aránytalannak érzem, hogy mennyire nem magát az alkotást, hanem az árnyékot helyezi a rendezés a figyelem középpontjába.

Effélék történtek, ilyesmiket láttam, mielőtt az alkonyattal felmásztam volna a Montmartre-ra, hogy a lépcsőn giccsbe hajló gitárkörbe üljünk, alattunk a szombat esti csodavárossal, kedves barátok társaságában.

Tennék egy kitérőt.

Hosszú idő után maradtam újra kint éjszakára: pár barátommal egészen az első vonatig róttuk az utcákat. Bámulatos volt és megrendítő. Nem tudok nem a közeli búcsúra gondolni folyton, itt minden a városról, így most minden az elszakadásról szól. Furcsa ez. Szegények vagyunk, nem tudunk beülni, elmenni, megnézni, részt venni, s barátok híján házibulik sincsenek, egyszóval nincs bebocsátás. Azt is mondják, itt pénz nélkül senki sem vagy, minden csak melletted, nem veled történik, hát szerintem ez csak részben igaz, mert - és pont ebben áll a nagyvárosi paradoxon - minél inkább kivetnek, annál inkább a tieid az utcák, a terek, a parkok és a homlokzatok vagy a metróaluljárók, annál szorosabban ölel magához maga Párizs. Fájó hát a válás, közeli lesz a visszatérés.

Megnéztem az új Almodovart, nekem nem tetszett. Azazhogy. Nyilvánvaló, és ebben mindenki egyetért, hogy a Volvernél valami eltörött, valami már nem ugyanolyan mint addig. Az volt az első, hogy mindenki, de tényleg az egész filmvilág őrá figyelt, az év mozieseménye, csinnadratta, aztán a nagy csalódás. Én azt hiszem, hogy ez a mostani film is jól illeszkedik ebbe az "ez már nem a régi Pedro" tendenciába, erőtlen, nincs kisugárzás, impotens és nyomi. De azért mégis van egy lényeges különbség: a mostani egy többszörösen összetett alkotás, és a feltétlenül bugyuta kerettörténet hátterében ott húzódik két egymás felé fordított tükör: az (ön)idézés végtelen perspektívája. Szóval ez a mester első igazi szerelemvallomása a hetedik művészetnek: rendezőaz okosak három-négy filmet is megidézve éreznek, én csak kettőt fedeztem fel:  Assszonyok a teljes idegösszeomlás szélént (ez tehát egy önhivatkozás), és egy Rosellinit, de hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe melyiket. Én hajlok arra, hogy az egész Penelope miatt van. Istennő, ezt senki sem vitatja, nekem szermély szerint a numero uno, de mintha nem illenne ebbe a világba, mintha kilúgozná az egészet (egyébként érdkes módon elhangzik a filmben a rendező-főszereplő szájából, hogy ilyen szépséggel nem lelhet komédiát rendezni, Almodovar meg komédia nélkül frankfurti leves virsli nélkül, aztán ). Jó, tudom játszott a Mindent anyámrólban is, de ott csak egy légies, titokzatos mellékszereplő maradt a tenyeres talpas, slampos és ninfomán nőcskék között : szerintem jobb lenne az olyanokhoz visszatérni mint mondjuk Carmen Maura, nem véletlen, hogy a Volverért is őt díjaták Cannesban és nem Penelopet. Így, elsőre ennyi.

Azért aki tudja nézze és szeresse, én ajánlom az Asszonyok... ismétlésével kezdeni.

Rendszeres olvasóimtól elnézést kérek. Nem tudtam sort keríteni az írásra az elmúlt pár napban, pedig lett volna mondanivaló, fellengzősen: ihlet. Ahogy közeledik a búcsú, a végső ("fáj kicsit"), sűrűsödik az élet, szinte el is veszítettem a fonalat. Kiállítás, múzeum, parkok, filmek és barátok. Bor, sajt és baguette.

Nem túl dicsőségesen ért véget az amerikai konferencia. Elaludtam, így nem vettem részt az utolsó alkalmon. Az előadások igen változó színvonalúra sikeredtek, összességében elmondható, hogy nem volt sok értelme ennek az egésznek. Mondjuk az első két alkalom, a személyes ismeretség miatt, meg a délutáni parkbanülések: Thomas-sal, Will-lel és Demian-nal. Demian egy 28 éves Fontainebleau-i srác, épp szakítófélben, vagyis nagyon egyedül, sokat van hát a körünkben, merthogy már van körünk: rendszeres, szinte családtag vendégeink, plusz a mindig aktuális otthoni látogatók. A héten egy egyetemi barát-pár, Dóra és Marci voltak itt.

A szokásos mozikban mostanság Almodóvar a sláger. Cannes-ban van az új filmjével, hamarosan premier, ideje hát ismételni egy kicsit, belépni a spanyol mester világába. Felkészülni. Nekem azért különös mindez, mert eszmélésem - az ezredforduló - idején a pesti mozikben ő volt a par excellence rendezőóriás. Túlzás nélkül állíthatom, hogy vele tanultam meg filmet nézni: Vágy törvénye, Szenvedélyek labirintusa, Eleven hús, Mindent anyámról, Beszélj hozzá, Rossz nevelés, Volver. Illő tehát, hogy e nem mindennapi filmtörténeti utazás végén, amit ez az év jelentett, mintegy kétszáz mozifilmmel, és olyan fő állomásokkal mint Truffaut, Coen-fivérek, Stanley Kubrick, Godard, Fellini, Visconti, Antonioni, Pasolini, Hitchkock, Rohmer, Jacques Tati, Jean Renoir és Coppola oda érkezzzünk meg, ahol minden elkezdődött. Néznivaló pedig akad azért. Tegnap az első, a maga kísérletiességében zseniális opuszt, a Pepi, Lucy és Bom címűt, ma pedig az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént. És megtörtént ami eddig velem soha: filmszakadás, ráadásul ahogy kell, a döntő pillanatban. Hamar kijavították, de az ugrás miatt épp a lényeget kellett kivágni. Azért nagyon nagy filmélmény volt, még így is.

Az utolsó hetekben már Rómában is elfogott a szorongás, hogy mit viszek igazából haza, mire is volt mindez jó, mi volt az értelme, másrészt egyfajta görcsösség, hogy mennyi fontosat nem láttam még, még nem használtam teljesen ki Párizst, nosza hát. Kissé ebben a szellemben az utóbbi időben tartom a napi egy kiállítás szintidőt. Kár lenne itt mindet elősorolni, csak egy fotótárlatot  említek a századelőről, egy nagyon szép helyen, a Sully házban. Az igazi meglepetés a magyar fotóművészet nagyon erős jelenléte volt számomra: Ergy Landau, André Kertész, Rogi André, André Steiner, François Kollar, Gisèle Freund ou Brassai. Néhányukról eddig nem is hallottam.

Hogy is zárjam hát ezt a hiánypótló bolgbejegyzést, ezt a listaszerű életjelet? Nem tudom, publikálom, aztán írok hamar egy másikat.