Fényes délelőtt. Torcy. Néhány napra visszatértem a kollégiumba, felebaráti szeretet, pajtási cinkosság, ma hagyom el végleg. Kedves emlékek és barátok mindenütt, gitározás, közös főzés, sörrel-borral folyó folyosó. Az utolsó vonat is tőlünk zeng, hazafelé a véget nem érő úton át, vissza Párizsból. A kamera felülnézetbe vált, és lassan távolodni kezd. Peti este gulyást csinál.
Kicsi tanulás is van, nem görcsösen: még időben vagyunk.
Párizsba azért be-bemegyek, sok a még nem látott látnivaló, a mozifilm és a kiállítás. A napokban például Almodóvarban vagyok nyakig benne. Egyhelyütt az életműsorozat megy, máshhol pedig az ő személyes kedvencei. Sokukat már láttam, de a Tűsarkakat korábban még soha. Nagyon jó, nagyon ajánlom. A tegnapival kapcsolatban még az maradt bennem, hogy épp a Volverrel - vagyis a krízistól kezdve - léptünk ki a karneváli Almodovar-világból, ahol minden épp fordítva van mint egyébként, elhagytuk a homoszexuálisok, a transzexuálisok vagy öregedő prostituáltak éjszakai külvárosi világát, és a kisimult emberek, a biztos egzisztenciák és a ragyogó hölgyek között, luxuslakásokban vagy tengerparti nyaraláson találjuk magunkat: hol az a régi báj, a görögös tragédiák?
Másrészről. A Pompidou központ torkában lakunk, szinte az a nappali, de legalábbis a dolgozószoba. Minden áldott nap órákat töltünk a könyvtárban, olvasunk, netezünk, tanulunk. A kiállítótérbe - ami az épület felsőbb emeletein helyezkedik el - mégis oly ritkán megyünk, mintha legalább a város másik felén lenne. Persze többször és alaposan megnéztünk az állandó tárlatot, de az időszakos kiállítások közül néhány kimarad, igaz, itt túlkínálat van. Mostanság a Calder és a Kandinksky a két nagy esemény. Az utóbbit már láttam korábban, Calder viszont tegnapi firss élmény, igaz csak a feléig jutottam, de nem akartam sokat egyszerre, majd visszamegyek, a bűvös sajtókártyámmal ingyenes úgyis. A dolog egyébként zseniális. Nem vagyok a huszadik századi szobrászat nagy híve, de ez lenyűgözött. A calderi cirkusz a művészettörténet első performansza, olyanok rajongták és fényképezték, mint Kertész vagy Brassai. Jelentős a "mondriani sokk" után megszülető absztrakt szobrászata is. Nyilván nagy úttörő. Az én mimézishez szokott lelkemet mégis inkább a drótportrék érintették meg: ezt nemcsak történetileg jelentősnek, hanem nagyon eredetinek is találtam.
Egyébként a kiállítás jó, de veszélyes koncepció. Az árnyékokra épít. Igaz, megvan ennek a hagyománya Calder kapcsán - Marc Vaux készített a műveiről ilyen képeket - én helyenként mégis aránytalannak érzem, hogy mennyire nem magát az alkotást, hanem az árnyékot helyezi a rendezés a figyelem középpontjába.
Effélék történtek, ilyesmiket láttam, mielőtt az alkonyattal felmásztam volna a Montmartre-ra, hogy a lépcsőn giccsbe hajló gitárkörbe üljünk, alattunk a szombat esti csodavárossal, kedves barátok társaságában.
Utolsó kommentek