Nem könnyű néha. Én sokszor hipp-hopp átesem nagy drámákon, amiktől nagyon félek, már előre aggódom, hogy na ez biztos nem megy majd, ebbe tuti belebukom, vagy legalábbis előre szenvedek a majdani még nagyobb szenvedéstől, aztán semmi extra, végül mindig minden sikerül. Vagy legalábbis eltelik valahogy. Eddig még mindenből talpra tudtam állni.
Hát most épp fordítva van.
Vasárnap este tértem haza, csudás osztrák hegyek után, kellemesen holtfáradtan, tele izomlázzal, de erővel, kicsit barnán, gyanútlanul. Sőt arról is szó volt, hogy még egy hetet - ó ezt a hetet - maradok odakinn, Zell am See-ben, aztán egy kurtafurcsa családi félreértés miatt mégsem lehetett így, pedig már ott áltam az alpesi város szépecske főterén, a román stílusú templom tövében, egy táskával, bakanccsal és térképpel, hogy hú de beindult a nyár.
Szóval hát nem, jöttem haza.
Itthon aztán - gondoltam - ezt a pár napot arra használom, hogy végre rendet tegyek magam körül, kivakarjam a lakást a koszból, fessek, mossak, takarítsak. Végre otthont teremtsek ("amore fa casa"). Hétfőn neki is láttam a hátsó kis piros szobának, azóta csinálom, és még ma sem fehér... Mindehhez dögmeleg, szálló por, heveny tüdőbántalmak. Fél óra létratető után úgy fújtatok, mint a saját féltüdejű, ötven évig láncdohányos, nyolcvanéves nagypapám.
Okuljatok mindannyian a példán, kképp vált sunyin ez az ártatlan pár nap egy nem mindennapi nagy megpróbáltatássá. Sebaj: már mindjárt vége, lassan felkerül az ötödik réteg, a többi szobához meg már lesz baráti segítség. A meleg is elmegy, meg az erőm is visszajön.
Utolsó kommentek