A hosszú hétvégére keleti irányban hagytam el a várost, végig a miskolci autópályán, egész a 205-ös kilóméterig vagy meddig, ahol meg jobbra a tehenészetnek, majd az érkezés. Mitikus helyszín, emlékekkel roskadásig, eddig inkább múlt, most pergő napok: jelen. Évek óta épp csak inkább leszaladtam mintegy tisztelegni a gyermekkor előtt, most viszont megint későbbi emlékek születnek.
A hely egy ház: mindenen kívül, mégis minden közepén a Hernád völgyében, régen mindig odajártunk, sok-sok unokatestvérrel, kinek-kinek szoba, mindig megállt az idő, hetek, hónapok, sport, játék, olvasás. Pont mint most is: tollas, úszás, focika, meg tarokk orrba-szájba. Majd mindenki ott volt, a rengeteg unokatesó, rengeteg mindig ismert ember, a kicsik nőnek, a nagyok öregszenek, változunk mind, színesedik az egész kavalkád, és mi meg tanulunk elfogadni, rájönni, hogy milyen sokfélék vagyunk, de ez így mégis szép. És mindennek önfeledten örülni, egyre csak lebegni.
Most újra Pest, mókuskerék, lépések ötről a hat felé, épp két szék között? Nem tudom.
Utolsó kommentek