Rendszeres olvasóimtól elnézést kérek. Nem tudtam sort keríteni az írásra az elmúlt pár napban, pedig lett volna mondanivaló, fellengzősen: ihlet. Ahogy közeledik a búcsú, a végső ("fáj kicsit"), sűrűsödik az élet, szinte el is veszítettem a fonalat. Kiállítás, múzeum, parkok, filmek és barátok. Bor, sajt és baguette.
Nem túl dicsőségesen ért véget az amerikai konferencia. Elaludtam, így nem vettem részt az utolsó alkalmon. Az előadások igen változó színvonalúra sikeredtek, összességében elmondható, hogy nem volt sok értelme ennek az egésznek. Mondjuk az első két alkalom, a személyes ismeretség miatt, meg a délutáni parkbanülések: Thomas-sal, Will-lel és Demian-nal. Demian egy 28 éves Fontainebleau-i srác, épp szakítófélben, vagyis nagyon egyedül, sokat van hát a körünkben, merthogy már van körünk: rendszeres, szinte családtag vendégeink, plusz a mindig aktuális otthoni látogatók. A héten egy egyetemi barát-pár, Dóra és Marci voltak itt.
A szokásos mozikban mostanság Almodóvar a sláger. Cannes-ban van az új filmjével, hamarosan premier, ideje hát ismételni egy kicsit, belépni a spanyol mester világába. Felkészülni. Nekem azért különös mindez, mert eszmélésem - az ezredforduló - idején a pesti mozikben ő volt a par excellence rendezőóriás. Túlzás nélkül állíthatom, hogy vele tanultam meg filmet nézni: Vágy törvénye, Szenvedélyek labirintusa, Eleven hús, Mindent anyámról, Beszélj hozzá, Rossz nevelés, Volver. Illő tehát, hogy e nem mindennapi filmtörténeti utazás végén, amit ez az év jelentett, mintegy kétszáz mozifilmmel, és olyan fő állomásokkal mint Truffaut, Coen-fivérek, Stanley Kubrick, Godard, Fellini, Visconti, Antonioni, Pasolini, Hitchkock, Rohmer, Jacques Tati, Jean Renoir és Coppola oda érkezzzünk meg, ahol minden elkezdődött. Néznivaló pedig akad azért. Tegnap az első, a maga kísérletiességében zseniális opuszt, a Pepi, Lucy és Bom címűt, ma pedig az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént. És megtörtént ami eddig velem soha: filmszakadás, ráadásul ahogy kell, a döntő pillanatban. Hamar kijavították, de az ugrás miatt épp a lényeget kellett kivágni. Azért nagyon nagy filmélmény volt, még így is.
Az utolsó hetekben már Rómában is elfogott a szorongás, hogy mit viszek igazából haza, mire is volt mindez jó, mi volt az értelme, másrészt egyfajta görcsösség, hogy mennyi fontosat nem láttam még, még nem használtam teljesen ki Párizst, nosza hát. Kissé ebben a szellemben az utóbbi időben tartom a napi egy kiállítás szintidőt. Kár lenne itt mindet elősorolni, csak egy fotótárlatot említek a századelőről, egy nagyon szép helyen, a Sully házban. Az igazi meglepetés a magyar fotóművészet nagyon erős jelenléte volt számomra: Ergy Landau, André Kertész, Rogi André, André Steiner, François Kollar, Gisèle Freund ou Brassai. Néhányukról eddig nem is hallottam.
Hogy is zárjam hát ezt a hiánypótló bolgbejegyzést, ezt a listaszerű életjelet? Nem tudom, publikálom, aztán írok hamar egy másikat.
Utolsó kommentek