eremita a parigi

Zuhogó, komoly eső, vége a hétnek. F val újra beállt a régi rend, ketten a kis lakásban, tészta, baguette és dohányszemcsék. Két hetet voltunk távol, kicsiben az egész élet: pars pro toto metonímia. Család, nők, gyerekek, külön otthonok. Persze néha nyilván talákozunk majd, de ez a mindenen túl lévő mégis egyszerre minden előtt álló, már a jelenben nosztalgikus, ugyanakkor az élet megkerülhetetlen ritmusa szerint tökéletesen véges és épp ettől olyan szép állapot soha többé nem fog visszatérni. Az idő múlásának édesen fájdalmas tapasztalata ez, aminek a hátterében persze nagy-nagy boldogság húzódik. Benne is, bennem is.

Közben minden délelőtt az amerikaiak, a konferencia. Kedvesek, örülnek hogy itt, így együtt. Imádják a várost. Ma este közös buli, oda készülünk. Ohaioból jöttek, hát az nem a világ közepe. Talán ezért mosolyognak annyira, talán ezért az oly erős figyelem és tiszteletet felénk, "itteniek" felé. Számomra ez régi élmény, általában mi vagyunk itt az idegenek.

Moziban rég nem voltam, viszont láttam pár jó múzeumot. Az Európai Fotográfia Házát emelem most ide (jó lenne valahogy ügyesebben, de most csak így megy - http://www.mep-fr.org/actu_1.htm ): Henri Cartier-Bresson és a hatvanas évek Európája, Zipoli Velencéje és Van der Stockt, meg a háborúk. Én is újra kedvet kaptam a fényképezéshez.

Ilyenek történnek, az idő meg csak rohan, Budapest meg közeledik.

Itt ülök egy hetedik kerületi pici egyetem hűvös alagsori előadójában. Párizs, Rue de l'Université. Francia és amerikai diákok vesznek körül, tanuja vagyok a nagy találkozásnak, ahogy egymásra csodálkozik a két kontinens. Ők mosolyognak, közvetlenek és  mindenhez hozzá tudnak szólni.  Mi amihez nem értünk, arról hallgatunk, és hát szinte semmihez sem értünk. Csend kontra csevegés. Kicsit mintha a saját unokáinkkal beszélgetnénk, élénken érdeklódnek a régi idők minden kedves részlete iránt. De semmi igazi elragadtatás.

Odakint lassan már nyár. Moziba alig járok, viszont sokat biciklizem a városban, meg társasági életet élek: búcsú a házaktól, búcsú az emberektől.

Hermetikus magányom lassan a végére ér. Három teljes-, meg két félnap. Délután négykor, menetrend szerint ugyanabban a percben, két felebarátom érkezik majd a városba. Az egyik keletről, a Porte de Bagnolet felől, a másik nyugatról, a Porte Maillot-n át, hogy aztán ugyanabban a fél öt körüli pillanatban egy remélhetőleg majd jól sikerülő (na, ez az igeidő hiányzik az oly összetett és kifinomult magyar nyelvből) nagy tál carbonnara tészta mellett végre asztalhoz üljünk. A lassan már mindenkori welcome-menu.

Kitakarítottam, elmosogattam. Rendet raktam magam után.

A szó fizikai értelmében vett remeteélet mérlege a következő. Kedden mélydepresszió, még a könyvtár sem volt nyitva, szerdán kevés munka és egy nagyszerű fotókiállítás (Maison Européenne de la Photographie), csütörtökön hetven letekert kilóméter, megint nyugaton, régi grófi kastélyak nyomában: Saint Germain, Maisons Laffittes és Monte Cristo. Akkor kellett abbahagynom, amikorra igazán belemelegedtem. Ezeken kívül volt még három feledhető film, egy könnyed másfél órás találkozás egy otthoni baráttal, friss magyar sajtó és kevés blogolás.

Kétségbeesetten keresek témát egy jövendőbeli szakdolgozathoz. Számomra ez a legnehezebb: megtalálni a kérdést. Szívesen olvasok, beszélgetek, elemzek, rendszerezek, még a vizsgaidőszakkal sincs bajom. Az a baj, hogy teljesen magával ragad a mindig adott szöveg, nem látok ki belőle. Talán a kamaszkori áhítatos Szentírás-olvasások öröksége? Szentté vált nekem minden írott szó? Nem tudom. Mindenesetre szakdoglozni, hosszan elidőzni, kikutatni, a végére járni...: ez valahogy nem akar összejönni, pedig muszáj lenne.

Anya, azért ne ijedj meg! Ura vagyok a helyzetnek.

Lassan minden a végére ér. Ma szinte teljes magány. F már rég elutazott,  tegnap délben pedig Dettit és Bandit is kikísértem a buszhoz, mely a repülőtérre visz: ők mennek én maradok, és mint már annyiszor újra felszállok a megszokott metróra, hogy talán kissé elvágyódva, de egyszerre az itthon maradók párizsi érzésével is teljesen eltelve lassan hazazötyögjek, vissza a hirtelen olyan üres kicsi lakásba. A magyar évfolyamátrsam is épp ugyanehhez a buszhoz ment ki valakivel, ő már nagyon hazavágyik, osztozkodtunk hát az édes bánatban: sörrel és brokkolistésztával. Nálam is aludt végül.

A napot különféle magyar újságok olvasásával töltöttem. Máskor csak átlapozok, most az elsőtől az utolsó betűig. ÉS, HVG és Heti Válasz. Metszó szél, borongás, szinte kihalt, néptelen itt minden, zárva van a könyvtár is. A csodatéren egy akusztikus gitár fémes hangja zúg, egyedül én hallgatom. Pár perc, és az eső is elered. Érdemben talán majd most, félkilenckor kezdődik el minden. Mozival.

Egy hónap múlva hazamegyek. Nem vagyok nyugodt.

Vonatfütty. Zötyögünk az RER-en egy véget nem érő úton át ("lungo una strada, che non finisce mai") vissza Párizsba, a kedves elővárosi éjszaka után. Csodáskülönösek az ilyen hajnali első vonatok. Ott ücsörgünk egymás mellett, és miégis végtelenül távol, a hajnalgyári friss munkások, a messzire induló bőröndös túristák és mi, akik az ébrenlét huszadik órájában végre hazafelé tartunk. Ők még mindenen innen, mi mindenen, mindenen túl. A pirkadattal bukkanunk föl a föld alól, az utca végi metróállomáson. Madárhangok, néhány dűlöngélő részeg, meg egy hevesen csókolózó férfipár. Itt van a város, vagyunk lakói.

Tizenegyes, pihent ébredés, kávéval és baguettetel a munka ünnepén. Nagymosás, nagytakarítás, mert vendégeket várunk. A levegő ünneppel teli, pezseg koradélután. Furcsa itt, hogy hatalmas minden, vagy tízmilliós a város, végtelen metróvonalak, égig érő felhőkarcolók, széles bulvárok mindenütt, az utcák mégis olyanok mint egy kicsi falu: a zöldéges, az arab aki éjjel egyig nyitva, a kávézó a ház aljában nagykivetítővel, a kicsit mindig fáradt ötvenes péknéni, a kisboltban a kedvenc borunk helye, a mozisfiú, meg a leccei lányok a mosodában. Mindenféle köszönőviszony.

Egyik este megint moziban voltunk. The pleisure of being robbed, Josh Safdie New York-filmje. Premier, beszélgetés a rendezővel. Korunkbeli srác,  idén Cannes-ba megy egy új darabbal. Meghitt, vidám, kb húsz fős eszmecsre, majd egy pillantás, bátortalanul gratuláltunk, és bár jó lett volna, mégsem mertünk a szervezett kereteken kívül szóbaelegyednia a new yorki párocskával. Nem tudom, talán megijedtünk a szikrázó tehetségtől.

Ja, és ma kilenc éve kezdődött az első ártatlan diákszerelem. Szinte semmi sem változott, minden annyira hirtelen történik. Mindenesetre az egykori kislány idén nyáron máshoz megy majd férjhez.

(Még egy, bocsánat. Mondja már meg valaki, hogy mi a francos francot keres a regnáló "szakértői kormány" feje az MSZP majálisán? Az SZDSZ önmagát nézi teljesen hülyének.)

Én nem tudom, biztos mindez csak kémia, de ma tényleg semmihez, de semmihez sincs kedvem, még a mozi, még a mai Pasolini is csalódást okozott. A könyvtár pedig teljesen megtelt, nem lehet bemenni, ígyhát a téren törökülök a gépemmel, a hideg, borús időben. Apropó... két hét komoly munka után (napi sok-sok óra könyvtárazás, az eredmény egy nevetséges, öt oldalas dolgozat), tegnap és ma is biciklizést terveztem, erre véget ért a két hetes verőfény.

Ezt írtam tegnap délután, de végül lejárt a net, mostanra csupán kordokumentum.

Ma pedig végre bicikliztem. Nem egyszerű ehhez itt elfogadható környéket találni: végtelen kőrengeteg, rengeteg autó és autópálya mindenütt. Letekertem az Eiffel toronyhoz, onnan kivonatoztam Versailleba, kis kör a közeli falvakban, majd a Szajna vonalát követve letekertem Maisons Laffittesig. Ez azért érdekelt, mert a Thibault család felerészben ott játszódik, gondoltam valmi régi, elegáns nyaralóövezet, de semmi extra. Azért volt egy jó szakasz, erdő, na olyat múlt nyár óta nem láttam. Beszűkült a tér, ahogy kell. Nem gondoltam semmire, csak hajtottam és magam mögött hagytam mindent. Aztán fáradtság, finom gombapaprikás nokedlivel, meg egy hosszú, forró zuhany.

Miért nem sportol minden nap az ember?

Én nem tudom, hogy mi mitől függ, talán minden csak merő kémia, tegnap - mindenesetre - úgy fél tíz körül, már szürkületben, mikor kiléptem a könyvtár üvegajtaján, elhaladtam a detektoros fülke két fala között, megkerültem a gyöngyvászon térelválasztó-szalagot, röviden felpillantottam a szemben lévő kiégett lakásra, és  - átvágva a szokásos csodatéren - hazafelé indultam, hirtelen olyan boldogság tört rám, hogy alig bírtam elviselni. Végigdolgoztam egy egész napot, gondolom tán' emiatt lehetett.

Sokmindenre nem vagyok képes. Nem leszek már nagy sportoló, sem a szavannán gyertyalánggal fertőtlenített késsel szegény afrikaiakat operáló sebész, mindent felforgató misztikus szent sem válik már belőlem. Meglehet, regényt sem fogok írni, és talán egyetemi katedrám sem lesz soha. Viszont észrevettem, hogy több-kevesebb munka és szenvedés árán képes vagyok a legnagyobbak gondolatát is a magamévá tenni, sőt még kedvem is telik mindebben.

Egyszóval: hermeneuta vagyok.

Más: Pier Paolo Pasolini. Hatalmas intellektus (egy barátom szerint, akinek adok a véleményére, a valaha volt legnagyobb olasz elme). Ma a Máté evangéliumát láttuk, tegnap az Afrikai Oresztészt. Egy-egy a gondolkodásunk fundamentumában álló szöveg interpretációja. Lassan, alázattal, érzékeny jelképekkel. Sok mást is láttunk az utóbbi napokban, de azt hiszem, méltatlan lenne most szóbahozni őket, inkább szenvedjen csorbát a filmográfia.

Tegnap este eleinte minden a rendes kerékvágásban haladt. Könyvtár, vacsi, majd lazításképpen egy kortárs orosz film este tíztől az utcánkban lévő mk2 nagytermében. A nem rossz mozi után a szokásos fáradtsággal léptünk ki a Rue Rambuteaura, hogy tíz perc múlva - mint rendesen - már ágyban találjon bennünket az éjfél.

Hirtelen földbe gyökerezett a lábunk,

lángokban állt az egyik szemben lévő lakás. A lángnyelvek messzire kicsaptak az utcára, egy pillanatra mintha mi is veszélyben lettünk volna, persze azért nem nagyon. Mire a tűzoltók megérkeztek, néhány perc alatt semmivé lett minden. Isa por és hamu az egyik legcsodásabb város legcsodásabb kerületének mindig zsibongó csodaterére néző ötödik emeleti luxuslakásából. A "tűzijáték" végeztével a szájtáti járókalők is lassan hazafelé indultak. Mindnyájan nagyon elégedettek voltunk, hogy mindez valaki mással és nem velünk történt.

Most pedig - immár fényes nappal - itt ülök a könyvtár második emeletén, ha oldalra pillantok, épp az egykori otthon helyén tátognó üres kormos fekete lyukat látom. Talán ideje volna dolgozni kezdeni.

Ma majd két hónap koplalás után dőzsöltünk! Vettünk egy-egy gyrost. Persze nincs több pénzünk, mint eddig, csak egyszerre lett elegünk a főtt vagy sült, hagymás vagy petrezselymes krumplikból, meg már a tésztát is unjuk egy kicsit. Szóval kirúgtunk a hámból.

Fontos a heti beosztás, a munkanapok és a pihenőnapok rendszeres váltakozása. Kellenek az ünnepek is. Mostanság nekem nem az Egyház, vagy a hagyományos európai kultúra diktálja a maga vasárnapokotól vasárnapokig tartó ritmusát. A hetek keddtől keddig tartanak, ekkor van ugyanis zárva a könyvtár, ekkor tudom azt lelkifurdalás nélkül, nagy ívben elkerülni.

Mozi, séta, kiállítás. Ragyogó, fényes idővel.

A délelőtti Antonioni-film (Profession: riporter) nem nagyon tetszett. Úgy éreztem, hogy a rendező kétség kívül bámulatos látó és láttató képessége, amivel a nem mindennapi életmű sok-sok darabja kényeztet bennünket, ebben a filmben mintha nem lenne termékeny, mintha hiányozna a tartalom (hadd használjuk ezt a marxista hangoltságú, ekképp a mi nemzedékünk számára sok-sok középiskolai verselemzős emléket idéző esztétikai kategóriát). Oka lehet ennek talán maga Jack Nicholson is, aki jól láthatóan képtelen egy összetett karakter megjelenítésére, tekintve hogy egyetlenegy - igaz szimpatikus és megnyerő - arckifejezésen kívül másra nem képes.

Ebéd előtti rohanás egy álláshirdetésre a rue Moufftard-ra. Mondhatnám, hogy az itteni Váci utca, csak itt olyanból kb. hét-nyolc van. Ez az egyik. Nem lenne rossz munkahely.

Aztán a Luxemburg-palotában a Lippiknek és a pratoi reneszánsznak szentelt kiállítást látogattam meg. A sajtókártyának hála megúsztam a busás belépőt, így jó volt, amúgy dühöngtem volna: alig néhány - igaz nagyon szép - kép. Majd megpróbálom idevarázsolni őket valahogy. Nekem az olasz év után a reneszánsz Firenze, Róma és néhány umbriai Pinturicchio-freskó maradt. Mostmár tudom, hogy érdemes lett volna Pratora is odafigyelni.

A pihenőnapot Fellini Zenekari próbájával koronáztam meg. Ez sem volt telitalálat. Ha azt mondanám, hogy a mai a nagy rendezők rossz filmjeinek a napja volt, nem járnék messze a valóságtól.

A hangulat azért töretlen, repül a hajó a holnap hőseivel,

Délben kelés, újra puha ágy, otthon. Az utóbbi pár éjszakát felebaráti szeretetből és pajtási cinkosságból házonkívül töltöttem. Net se volt, blog se volt, ti, látogatók is szép lassan elmaradtatok.

Nem beszélek az otthoni közélet elképesztő fordulatairól, bízom benne, hogy - legalábbis az alapkérdéseket illetően - mindnyájan egyetértünk, kár lenne ragozni.

A mozifilmek mennek, egyik a másik után. Főleg Rohmer. Továbbra is.

Verőfény, ez a mai nap szava. Nagyot sétáltunk a város dél-keleti felén, arra, ahol nagyon nem vagyunk otthon. Rövid időre megint turisták lettünk a lassan amúgy már saját városunkban. Egyébként ha van értelme ezeknek az epigrammaszerű kategóriáknak, akkor azt mondanám, hogy Róma az emberléptékű, Párizs pedig a kicsit mi ndig idegen város. Persze ettől marad örökké érdekes.

Szóval ingben - pulcsi nélkül, könnyű sállal - tele élettel vágtunk neki a koradélutánnak. Nem hallgathatom el, hogy Párizs a tekintetek, a "le donne passanti" - az elhaladó nők városa is.  Szép nők az utcán, a kávéházak teraszán, a moziban, vagy a könyvtár hosszú sorában állva. Mi is szépek vagyunk, összeakadnak a tekintetek. Szemezés? Én azt mondanám, hogy repeső öröm a tavasznak, és az emberi szépségnek. Érdek és személyesség nélkül. Néhány kedves mosoly, majd a lépés tovább.

Az eső lába nem szűnik meg lógni. A permanens mindjárt zuhogás felemészti az embert, bánatot, szorongást szül. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor - főleg  cserépkályha és pattogó tűz, kellemesen forró fürdőkád, szauna, és termálfürdő híján - egyetlen dolgot lehet tenni: telefont kikapcsolva, semmire sem gondolva, sehova sem sietve, megkockáztatom: a szellemi érdekkel, az elvégzendő teendők szorításával is leszámolva, bokától fejbúbig el kell merülni a zsúfolt és duruzsoló olvasóterem időn kívüliségébe, jótékony magányba.

Éppen ez történik. Még leírom ezeket a mondatokat, aztán minden ingert kikapcsolok, egyetlen könyv marad, a tegnapi Habermas.

Nem túl vidám a mai nap itt, a szinte végtelen eurázsiai kontinens nyugati szélén. A sietős, dolguk után járó - de jó nekik, de jó nekik... - embereken és a fáradhatatlan turistákon kívül senki nincs az utcán. Pedig máskor bezzeg hemzsegnek. Néha egy összetekert újsággal kell utat vágnom a tömegben, hogy hazajussak, majd kifejezett erővel kell betennem (használjuk ezt az archaikus kifejezést a kapuk hőskorára emlékezve) a bérházunk vaskapuját, hogy a zsibongó, tolongó tömeg mind kinnrekedjen, és ne szóljon ránk, a horvát házmesternéni.

Na jó, a magány azért ma is elkerült. Több mint egy órát álltam sorban a könyvtárnál, pedig tíz percel nyitás előtt léptem ki a fél percre lévő ma reggelt teljesen akadálytalanul nyíló vaskapun, mire végül, persze már minden erő- és higgadtságtartalékomat (egyszóval bármilyen szellemi munka sinequanonját) régen kimerítve letelepedtem az asztalhoz, kezemben Habermassal, soha nem lankadó, de soha célt nem érő szellemi erőfeszítéseim következő társával, céljával és ürügyével. Három órát maradtam.

Sietős ebéd: szalámis baguette. Az egész napot, így az ebédszünetet is bearanyozza a bizakodás: hátha visszahívnak a futácégtől, akkora poén lenne ezt csinálni. Sajnos tele vannak, de nagyon biztattak, talán valami több is volt a kötelező mosolynál, így különös módon minden reménységem abban állhat, hogy egyikük eltöri a lábát, vagy más balesetet szenved, netán ellopják a biciklijét, vagy - hogy emberségesebbek legyünk - egyszerűen csak egy esős-hűvös-szeles reggel (mondjuk mint a mai), mikor újra fel kell kelni és nekiindulni a szmoggal finoman átjárt párizsi levegőnek, az egyik már kiszolgált régi futár világosan érezni fogja, hogy ennyi és nincs tovább, szögre akasztja a bicikliscipőjét, és átadja a helyet a kelet-európai fiatalságnak...  

Más: mozi.

Elkezdődött a Fellini ciklus, amit oly régóta vártunk. Újabban a korai, ötvenes évek beli filmjeinek a szinte naiv és nagyon olaszos romantikája, savanykás de töretlen optimizmusa ragad meg leginkább az életműben. Konkrétan: I vitelloni (1953), Le notti di Cabiria (1957) és ma Lo scieccio bianco (1952) - hogy csak az elmúlt hónapban látottakat említsem. A Cabiria éjszakái könnyvfakasztó remek: aki tudja, nézze! A másik kettőhöz inkább csak egy-egy a puha fotelből feltápászokva elmorzsolt könnycsepp kötődik, persze nem ez az értékmérő. Tegnap későeste a La citta delle donne-t néztük ez pedig a másik véglet, a kései, Otto e mezza (1963) utáni alkotások egyike, az öregedő Mastroiannival: a vecchio Snaporaz-cal (kedves barátom, Umberto, lakásunk korábbi lakója a mai napig emailcímében hordozza Snaporaz iránti imádatát, nem is tudtam, honnan szedte...). Hihetetlen hogy egyazon zsenialitás áll a két ennyire máshogy zseniális film mögött.

Az idő továbbra sem javul, szinte magányosan üldögélek a város kellős közepén a parkban, a Saint Eustache-sal szemben, a fejét tenyerébe hajtó híres szobornál. Az eső bármelyik pillanatban eleredhet, inkább nem is várom meg, meg ne ázzon a szegény így is "fagyosszent" gépem, hazamegyek uzsonnázni.

Két hét szünetem van az egyetemen, hát elkezdtem aktívan munkát keresni. Nálam van a néha sárga néha zöld, csodás országúti meridám, épp nyugodtan pihen a falon. A velibeket használva mindig érzek magamban valamit a prostituáltakhoz járó házasemberből: ideje volna azzal foglalkozni, ami csak az enyém, ígyhát megpróbálok felcsapni biciklisfutárnak. A legkönnyebben elérhető, legnagyobb cégeknél ma kilincseltem, az egyiknél semmi a másiknál csak épp pislákoló remény, pedig szép pár voltunk, sőt többet mondok: egy test. Kentaur.

Remélem holnap megsajnálnak.

(A nagybátyám "renitens" képviselő, a frakcióülésük pedig rendkívüli, egy néma sóhaj, hogy szépen sikerüljön... Tudhatom e jobban, hogy mi a jó neki, mint ő maga?)

Borús, lehangoló idő jutott húsvétra a "bűn városának". Alig bírunk magunkkal mit kezdeni. Olyan nap ez, amin csak túl kell lenni valahogy, ebben egy múzeum és egy mozika siet majd a segítségünkre, meg Sibi, egy barát a volt osztályból, otthon budai, itt mediterrán, szokásosnak mondható párizsi átutazásban.

Sok építőt nem is tudok mondani, maradjon hát egy elmaradt megjegyzés az elmúlt  napok mozijáról.

Rohmert gyűrjűk, furcsa rendező. A Nouvelle Vague, a francia újhullám harmadik számú figurája Truffaut és Godard mellett. Kevesen ismerik, korábban én sem. Kis költségvetésű nagyon szerzői filmek a filmjei. Egyszerű, kedves, amolyan sorozatba illő jelenetek, külvárosok, szerelmek, tipikus igénytelen szobabelsők. Rohmer nagy ciklusalkotó: szinte az összes alkotása a Hat tanmese (Six contes moraux, 1962-72), a Comédies et proverbes, vagy a Négy évszak meséi (Contes des quatres saisons) egy-egy darabja. Tegnap a Conte d'hiverre ültem be, az eddigi legjobb amit láttam.

Ma reggel arról beszéltünk, hogy de jó lenne otthoni kenyeret enni, mondjuk hideg rántott hússal, szendvicsszerűen. Három óra sem telt bele és már a Sibi rántott húsos szendvicseit majszoltuk, hála neki és az anyukájának.

A bicikli lezuhant a falról, a Roma pedig kikapott a városi rangadón.

Tegnap mégegy közmondásos film Rohmertől, a L'ami de mon ami est mon ami - A barátom barátja a barátom, nem túl nagy szám, nagycsütörtöki szertartás, majd langyos nyáreste, az ilyenre mondják az olaszok, hogy dolce.

(Pár szó a politikáról. A minap olvastam az indexen, és nevetségesnek, gyengének, ön és közátverésnek tartom az SZDSZ érveit a választás ellen: Orbánét nem, Bajnai programját ismerjük, és túl sok idő megy el a választással... Arról is értesültem, és örülök neki, hogy azonos párt frakciójában ücsörgő, de korántsem ebbéli minőségében, hanem mintegy ennek ellénre tisztelt és ettől teljesen függetlenül szeretett nagybátyám két társával együtt nem fogja megszavazni a bizalmatlansági indítványt. Furcsállom ugyanakkor, hogy miképpen lehetnek egy frakció tagjai azok, akik abban a politikai tekintetben hát legalábbis nem mellékes kérdésben nem értenek egymással, hogy ki legyen az ország miniszterelnöke, hogy támogassák, vagy ellenezzék a munkáját. Nem ragozom.)

A nagypéntek békésen telt. Kis háztartásunk mikroökonómiai folyamatai és az egyházi év idén csodálatosan, titkos isteni terv szerint interferáltak egymással, egészen eddig a pontig, mert az a baj, hogy a hosszú koplalást nem követi az ünnepi húsos lakoma, és a nyúl sem tojik nekünk, de - cserébe - locsolkodni sem kell menni.

Az utóbbi napok Rohmer mellett Foucaultval telnek. Gyűröm a Tudás archeológiáját. Kidolgoztam egy metódust, ami beválni látszik, ígyhát ideírom: délutánonként elolvasok egy részt magyarul relatíve gyorsan (15-20 foucaultoldal/óra), majd másnap újraolvasom franciául és magyarul egyszerre (ekkor a sebesség 5-10 foucaultoldal/órára csökken), és a második olvasás során kijegyzetelem franciául. A 75. oldalig vagyok kész, és eddig értem, és boldog vagyok, mert a mai adagot megcsináltam.

Zuhanunk bele a nyárba. Nemhogy kabát, már pulcsi se kell, és régóta dísz csak a sál is.

A kislukban hazai vendégek-barátok. Alig jön ki a két négyzetméter per koponya. Összezártuk magunkat, de eddig jól viseljük. A cérna csak nekem szakadt el egyszer - ez meg még bőven belefér az átlagos átlagba.

Nincs pénz, mondja a kisróka a Blahán. Hát tényleg nincs. Utcazene?

A moziban, a kevencben, új retrospektív ciklus, ismét az újhullám: Éric Rohmer. Nagy öröm és nagy remények. Tegnap La nuit de la pleine lune, 84-ből. Ott varrtam össze az elszakadt cérnát. Dumás jelenetek, igénytelen belső terek, a rossz amerikai szobasorozatok leszenk majd ilyenek, persze erről még semmit sem tudunk, ez itt még kedves és mulatságos: igényes. A fele ott játszódik, ahol laktam, á Marne-la-Vallée, a fele ott, ahol lakom á Paris. A film a Comédies et proverbes (Komédiák és közmondások) ciklus része: "Qui a deux femmes perde son ame, qui a deux maisons perde sa raison" - volt a tegnapi alcím. Akinek két felesége van elveszíti a lelkét, akinek két háza, elveszíti az eszét. És otthon nélkül, egyedül marad - teszi hozzá a film, meg én is.

Egyébként nagymosás, nagytakarítás és Nagycsütörtök. Szentmisére készülődünk a frissen tiszta fehér ingjeinkben. Nekem a húsvét valahogy a tömött bazilikák ünnepe, a magányos gótikus templomocskák (oh, micsoda ellentét húzódik a gótika és a kicsinyítő képző között, de itt még ilyenek is vannak!) maradjanak a hétköznapokra. Még a megszokott egyházi közegekből is szeretek ilyenkkor kilépni, hogy ne ismerősökkel, hanem a személytelen Egyházzal, találkozzak. Tavaly a Szent Péter, idén a Notre Dame, régebben a Szent István Bazilika. Füstös, gregorián akár latin ünnep.

A minap egy rég ki nem nyitott könyvem lapjai között találtam egy idézetet, valaki, akitől a könyvet kaptam, ő tehette oda.

Ne hasonlítgassátok magatokat senkihez. Mindig vannak nagyobbak és kisebbek nálatok.

Bizonyos egészséges önfegyelmen túl legyetek gyengédek önmagatokkal. Ti is a világmindenség gyermekei vagytok, mint a fák és a csillagok: jogotok van itt lenni. Összes álnokságával fárasztó robotjaival és összetört álmaival a világ mégis szép.

Figyeljetek erre!

Igyekezzetek boldogok lenni!

Hogy is magyarázzam...

Vendégek, borok, éjszaka, hajnal, álmatlanság. Másnap, harmadnap. Képtelenség elaludni. Végül forgolódva, hánykolódva, már nem borgőzös fejjel, a pirkadattal egyszerre nagyon fontossá lettek ezek az egyszerű kis szavak. Tökéletesen világossá vált, hogy oktalanok sőt végső soron mérhetetlenül hiúak a gátlások, és a félelmek, melyeket magunkban hordozunk, hogy nem vagyunk különbek senkinél, de mégis van itt helyünk, és szépek vagyunk így: hibákkal és erényekkel, még igen, és már soha el nem érhető célokkal. Hogy talán nem mi vagyunk a főszereplők, de nekünk is megvan a magunk története, és végül is nagyon jól van ez így. Felnőttség? Béke. Önmagunkkal.

A tegnapi nap annyira szép volt, hogy elhatároztam, mimetikusan (avagy a tények hűséges szolgájaként) beszámolok róla, nem emelek ki apró motívumokat, nem szerkesztgetek semmiféle kompozíciót, nem késleltetek, sőt még a mondatok ritmusa és nyelvi minősége sem fog érdekelni!

Szóval.

Csütörtökön általában nincs órám, tegnap sem volt. Időben - tízkor - felkeltem. Tizenegyre  megvolt a reggeli bevásárlás. Álljunk itt meg egy picit. A reggeli tisztálkodás után szokás szerint felhúztam a farmernadrágom, kényesen ügyelve, hogy a fekete sportcipőm nyelve, a régi vágású márkajelzéssel a párizsi viszonylatban korántsem eléggé összeszűkülő szabású nadrágon kívül helyezkedjen el, amihez a szárak egymás utáni diszkért megemelintésére és két megfelelő ritmusú diszkrét spiccelésre van szükség. Trikó, ing, kötött pulcsi, a feketéhez szürke, és a Rómából való téglaszínű sál, majd a könnyű fekete tavaszi kabát. Gyanútlan voltam. Az utcára kiérve meleg és száraz levegő csapott meg: kánikula. Mire negyedóra múlva a kezemben egy bagettetel és egy újsággal visszaértem a lakásba, teljesen leizzadtam. Kezdhettem elölről.

Kávé, vaj, lekvár. A nyitás előtt húsz perccel már a könyvtár előtt toporogtam: gondoltam várok, és addig netezem egyet. Tizenkettő óra négy perckor beléptem a még teljesen üres olvasóterembe. Elfoglaltam a legelőkelőbb helyet, szép kilátással a térre. Michel Foucault kezdtem olvasni. Számos főművéből egyet - a leghíresebbet - már háromszor elolvastam: a Szavak és a dolgokat. Ma a Tudás archeológiáját kezdtem el.

Talán róla szakdolgozom? Vagy csak időtöltés? Élvezet?

Nehéz a bölcsészet, sok idő, évek mennek el, és néha úgy érzi az ember, hogy nem csinál semmit. Olvas, de hát ki nem? Gondolkodik, de hát ki nem? Néha írogat, de hát ki nem? A bölcsésznek újra és újra, minden hétköznap értelmeznie, igazolni a kell a helyzetét. A tegnap jutalom volt ebben a küzdelemben, pillanatnyi levegőhöz jutás. Harmadévesen vettem először a kezembe a Tudás archeológiáját, akkor semmit, most mindent értek belőle. Akkor magyarul se, ma már eredeti nyelven - franciául - is tudom olvasni. Akkor azon gondolkodtam, hogy ez szélhámos, ír össze-vissza, hol él ez? Talán semmi más nem történt, mint hogy kicsit beljebb léptem a Foucault-k, Derridák vagy Habermasok világába. Talán megtanultam hinni nekik. Mégis történik tehát valami.

A finom tészta-ebéd után fényképezni indultam, bele a fényes délutánba. Egy fél tekercset ellőttem, talán leszenk jók. Délután Kristol, amerikai neokonzervativizmus. Róla biztos, hogy dolgozatot kell írnom, ráadásul angolul van meg, nagy küzdelem az is. Két óra után feladtam a harcot. Az esti mozira készülve kezembe vettem egy Fellini-monográfiát, az indulásról, az első római évekről szóló fejezetet lapoztam át.

Aztán a film: I Vitelloni. Az első komoly alkotás tőle. Tegnap a Cabiria éjszakáit láttuk. Mindkettő tökéletes. Ha valaki azt mondja, hogy ő minden idők legnagyobbja, én nem szállok vele vitába. Kedves apróság, hogy a film egyik jelenete - amikor Alberto egy autóban száguldva bemutat az útfelújításon dolgozó munkásoknak, majd pár méter lerobban a kocsija, és futnia kell - apám egyik gyakran idézett filmélménye, nagyon meglepőttem, mikor hirtelen a vásznon láttam viszont.

Később nyugodt este, a szokásos rítusok. Ágykinyitás, zuhany, egy pohár víz, két oldal egy könyvből és könnyű, nagyon könnyű álom.

Fura ez a hàz.

A horvàt hàzmester néni eleinte bonjour monsieur!-t mondott, aztan bonjourt. Ma màr azt is csak ha nagyon elore koszonok neki. Nem haragszik, bizonyàra szereti a kulfoldieket, nem is diszkriminal, csak nem tisztel bennunket annyira. Rajott, hogy inkabb ra, mint a tobbi lakora hasonlit a helyzetunk.

A lift nem gyujtovezerlesu. Vagyis. Nem kerdezi, hogy le vagy fel, csak azt, hogy menni akarok-e. Kovetekzeskeppen esetenkent megall, es olyanok vannak benne, akik felfele akarnak menni, pedig mi lefele. Ilyenkor nem szallunk be, hanem elnézést kérunk, becsukjuk az ajtot, ujra benyomjuk a hivo gombot, és varjuk hogy elobb letegye a hatodikon vagy a hetediken a tobbieket, es utana jojjon vissza ertunk.

Az elozo bekezdes nem tartozik ide, de nem torlom ki.

Megvannak a napi ritusaink, az indulasé is. F ajtot kulcsol, en hivom a liftet, ugyis vagy fel perc mig megerkezik. Neha turelmetlen vagyok. Van hogy F meg cipot kot, de mar itt a lift, en meg az aknaajtoban allok. Ez akkor gond, ha nem ures, ilyenkor rendszerint elnezest kerek, es visszacsukom az ajtot, nem illik megvaratni a tobbieket. Mi meg majd ujra hivjuk.

A minap egy japan lany allt benne. Elnezest kertem, es megtartottam az ajtot. Megvartuk mig F elkeszult a cipokotessel, ajtokulcsolassal. Szeretem a kulfoldieket, nem is diszkriminalok, csak rajottem, hogy inkabb rank, mint a tobbi lakora hasonlit a helyzete. Meg lehet varatni.

Egyebkent a turistak neha lefotoznak ahogy ulok a laptopommal, setalok haza egy bagette-tel, vagy az ujsaggal a honom alatt. Mint az igazi parizsit. Vicces.

Nem tudom, mi van ma. Talán az óraátállítás? Ekkora tömeget még itt sem láttam soha, olyan a város, mint egy tömött metrókocsi. A könyvtárba másfél óra volt bejutni, és nincs üres asztal, a földön kuporgok, törökülésben.

Tegnap este végül nem néztem filmet. Helyette Baudrillard: A tárgyak rendszere. Bizonyos értelemben ötödévesen jutottam el oda, hogy ne alapító atyákat, filozófusokat, esszésitákat, hanem igazi kortárs leíró szociológiát olvashatok: a bútorokról és a lakberendezésról, komoly strukturalista elméleti háttérrel. Nem semmi. Korai fekvés, kései elalvás.

A napi mozi így is megvolt, egy délelőtti Pasolini: Salo, avagy Sodoma 120 napja. Senkinek sem ajánlom, mert szörnyű, a legszörnyűbb, amit életemben láttam. De olyan végpont, ami nélkül semmi sem lenne úgy ahogy van, minden ehhez viszonyul, ezen nyugszik. Sarokkő. Szerintem elég tudni a filmről, én bátor voltam, szembe néztem vele. Azóta meg émelyeg a gyomrom.

Nyert a válogatott, megbukott GyF, a nap is kezd kisütni: igazi vasárnap.

Tegnap. Csípős hideg szél, néha rövid eső. A második alkalom az évfolyamtársaimmal együtt, hogy csak az együttlét kedvéért, érdek nélkül. Kedves időtöltés, de nehéz a fiatalos párizsi beszélt franciát érteni, sokszor fordítanak, hihetetlen szavakat tudnak használni...

A koradélután Sean Penn-é. Az egyik kicsi moziban egy hónapja csak őt játszák, néha szerepel, máskor rendez. Most az utóbbi: az Into the wild-ot nézem. Az ezredvégi amerikai manstream film keretein belül marad: zene, képek, életérzés, giccs, közvetlenül az érzelmekre akar hatni, és nagyon jól csinálja. Könnyek. Át kell néha így mosni magunkat a súlyos klasszikusok vagy elvont kortársak előtt után, vagy között. Ráadásul ami a bioetikát illeti, elég messzire elmegy. Sajnos nem nagyon nem értek ehhez, az egyik keresztapámat kellene megkérdezni . Abból ugyanis nekem kettő van, egy történész és egy teológus. Erről hirtelen egy ma reggeli vérre menő vita jut eszembe a France Culture-ön, ahol hasonlóan voltak leosztva a szakmai-végzettségi lapok, a pápáról és az egyházról is, ezt említem mert ez a legaktuálisabb, de sajnos egy olyan szál, amit itt félre is kell tennem, mert különben soha nem érkeznék vissza a bioetikához.

Szóval. Az Into the wild szépen végigjárta a környezethez való viszony különböző szintjeit, a természetet legyőző azon uralkodó attitűdtől (vadvízi evezés), a természetben való gyönyörködésen, mint valamilyen módon mégis aggályos természet-használaton (kirándulás, szép tájak, fényképezés) át , a természet olyan fokú tiszteletéig, mely érintetlenül hagy, és a nem látást választja (itt a "deep ecologists" mozgalom jut eszembe, melyről a nevén kívül csak annyi emlékem maradt egy októberi, ekképp még csak alig értett egyetemi óra kapcsán, hogy olyasmiket mondtak, amire én sohasem gondoltam, pedig nagyon zöldnek tartottam magam), hogy aztán a filmben a halál motívumán keresztül az ember eggyé válljon a természettel.

Bicikli, suhanáns, uzsonna. Louvre.

Az itáliai szobrokat eddig még nem láttam, de tudtam róluk: mintha egy kirakó darabjai lennének, a rómaiak után maradt fehér foltok, az ottani nagy hiányzók mind itt vannak felhalmozva. II. Gyula Michelangelo tervezte síremléke ma is ott áll a San Pietro in vincoliban (A Bilincses Szent Péter temploma) az Esqulino dombon az építészkar mellett. (Többen Mózes néven ismerik a szoborcsoport központi alakja után.) A mégis csak hozzá tartozó,bár torzóban maradt két rabszolgaalak pedig itt. Raffaello Sanzio és Annibale Carracci feje is itt figyelnek kőbe vésvee, pedig a síremlék, amire készültek ezer egynéhány kilométerrel délre, a Pantheonban, a Piazza della Rotonda-n, dísztelenkedik (emlékszem akkor mennyire megindított Raffaello egyszerű sírja...). A Villa Borghese sok antik kincse is ide került, meg egy Bernini és egy Canova is.

Szerintem idegennek érzik magukat ebben a városban...

Aztán az este. Mozika megint. Tokyo sonata, kötelező, nagyon erős japán kortárs társadalomkritika. Nem nehéz falat, de esztétikaibb Sean Penn-nél. Sírni azért itt is lehet. Az utolsó jelenet pedig igazi nagy művészet-elmélti könyvekbe való klasszikus. Tökéletes öntükrözés.

Tésztával végződött a tegnapi nap. Ha a ma  délelőtti Pasolini Salo-ról is írnék, végképp túlfeszíteném egy bejegyzés kereteit.

Úgyhogy erről később...

Ma van az édes-, és a keresztanyám születésnapja, kettős ünnep. Nem semmi nappal emlékeztem rájuk.

Most éjfél van, én a pompidou előtti téren fagyoskodom, a víz meg a lábasban melegszik otthon, talán már rogyog is, ígyhát ez csak blogbejegyzés-előzetes marad. Hamarosan - az új napon - szó lesz az Into the wildról (Sean Penn), a Louvre olasz kincseiről és egy nehéz-megindító kortárs japán filmről, a Tokyo szonátáról. Meg talán még pár élmény az elmúlt napokból.

Most pedig haza kell térnem.

Az utóbbi napokban mindig hajnalig elemezgetünk, beszélgetünk, írunk, olvasunk, franciául tanulunk egyszóval hasznosan töltjük az időt alvás helyett, mert sűrű ez az idő, kétségbeesetten keresünk munkát, meg egyáltalán kétségbeesetten próbáljuk definiálni magunkat, a tehetségtelenség réme foyamatosan kísért, ekképp reggel nehezen kelek, nagyon nehezen, és ezen a héten eddig mindkétszer körülbelül húsz percet késtem az egyetemről.

Mifelénk ez nem lenne nagy baj, jobb esetben az óra eleji rendezkedésről, adminisztratív egyeztetésekől, esetleg egy referátumról marad le az ember. Itt másként van. A franciák öt perc után már nem mennek be az órára. Soha egy tanár sem rótt meg senkit, aki esetleg mégis bement, mégis a terem előtt vár mindenki a szünetig, vagyis nem a tanár, hanem az évfolyamtársaim akadályoznak meg abban, hogy bemenjek.

Most mégis rászánom magam, mert a melegre hivatkozva egy gaboni lány kijött, bemegyek az ajtónyitásával.

Sajnos most az egyetemrol irok, igy nem lesznek ekezetek... Ma tobben mondtak, hogy egyetertenek velem abban, amit tegnap blogoltam. Volt aki dicsert, hogy jol kimondom, volt aki elmarasztalt, hogy evidenciakat bofogok vissza. Mindketto lehet.

Egy lepessel tovabbgondoltam.

Tobbekkel beszelgettem, es mindnyajan egyetertettunk abban, hogy elorehozott valasztasra van szukseg, a legkisebb rossz elven. Ezt tartom. Kozben az merult fel bennem, hogy megis furcsa, hogy egy demokraciaban azt veljuk az egyetlen megoldasnak, ha egy eros kezu, diktator hajlamu politikus lep a hatalomba, elsopro parlamenti tobbseggel, pusztan azert, mert gazdasagi valsag, politikai valsag es korrupcio uralkodik az orszagban.

Az jutott eszembe, hogy vajon nem valunk-e ezzel az attituddel hasonlatossa a weimari koztarsasag allampolgaraihoz, akik ugyanilyen indokoktol vezerelve - gondolom ontudatlanul - megteremtettek a feltetelek a huszadik szazad egyik legnagyobb gaztettehez. Hangsulyoznom, hogy nem Orban szemelye teremti meg a kapcsolatot a weimari koztarsasaggal (visszataszitonak tartom, ha kicsinyes politikai jatszmakhoz hasznaljuk fel az antiszemitizmus kategoriajat, ha ezaltal visszaelunk vele: nyilvanvalo es mindenki tudja, hogy sem Orban, sem a Fidesz nem antiszemita), hanem a mi akaratunk, hogy azt latjuk megoldasnak, ha gyorsan nyer a Fidesz, es valamilyen modon megis a jelenleginel nagyobb gazdasagi es politikai rendet hoz letre.

Titkon pedig remenykedunk egy majdani kodos jovoben, amikor meg a valasztas lehetosege is megadatik szamunkra, ugyanis lesz alternativa.

Nem torodom bele, hogy az mszp-szdsz-mdf szanalmas politikai jatszmainak kovetkezteben felallo pszeudoszakertoi kormany (melynek kizárólagos celja, egy tobbsegeben korrupt es megelhetesi politikusokbol allo unalmas elit ketsegbeesett kapkodasa a levegoert, meg hogy nehogymar ne teljen ki a ciklus) egyetlen alternativaja, hogy jojjon aminek jonnie kell, a hetvenszazalekos fideszes kvazi-diktatura, hanem azt mondom, hogy utcara kene vonulni. (Furcsa, hogy az orszag egyik fele nem megy tuntetni, mert azt csak a hulye fideszesek csinaljak, a masik fele pedig csak akkor megy, ha az Orban mondja, az meg most nem mondja, igyhat bar rengetegen uj valasztast akarunk, megsincs komoly demonstracio emellett) Szoval el kellene erni egy uj valasztast egy komoly mozgalommal, fiatalokkal, amibol akar nyarig kinohetne egy alternativ - fidesz ellenes - de vallalhato ero, elsosorban intellektualis "íróasztali" (az urbánuslaikust kiveszem, mivel legalábbis terhelt szavak) alapokon, az szdsz tizennyolc eves romjain, a liberalis szellemi bazis segitsegevel, annak is vegre friss levegot adva.

Tisztaban vagyok azzal, hogy ez utopisztikus. Nem lelkesedesbol, hanem azert irom le, hogy vilagos legyen: meggondoltam magam. Megsem a kvazi-diktaturat tartom az egyeduli megoldasnak. Ha pedig ez tenyleg annyira evidencia, ha mindnyajan igy gondoljuk, akkor jelentsuk be a tuntetest, es menjunk ki a terre, ha osszedobjatok a jegyet, en hazarepulok.

Megjelent a szövegem (http://www.litera.hu/hirek/parizsi-konyvvasar).

Örültem neki. Tegnap még ez jött be első helyen, ha valaki a literara kattintott, reggelre beelőzte Szegő Jani tudósítása a hétvégi Kassák-konferenciáról. Tulajdonképpen egyáltalán nem kunszt egy efféle beszámolót megírni, az ember mégis nagyon elégedett tud lenni tőle. Mint én mos.

Este láttunk egy kedves filmet: Mrs Muir and the Ghost, 1947-ből. Nagyon élvezetes volt. Hamarosan Fellini-ciklus kezdődik a szokásos csodamoziban, öröm lesz, bár az igazi nagyok közül csak a Dolce Vitat és a Cabiriai éjszakákat fogják adni. Híven beszámolok róluk. Godardról is igyekszem még szót ejteni majd, összegezni a tapasztalatokat.

Lelkesító az is, hogy egy kedves nápolyitól, F franciaórás társától, megtanultam Carbonarat csináni, azaz elmondta a praktikákat, és ma este kipróbálom. A besamell már egész jól megy.

Tegnap felszegeztem a biciklit a falra, immár elfogadhatóak a körülmények a lakásban.