Tegnap mégegy közmondásos film Rohmertől, a L'ami de mon ami est mon ami - A barátom barátja a barátom, nem túl nagy szám, nagycsütörtöki szertartás, majd langyos nyáreste, az ilyenre mondják az olaszok, hogy dolce.
(Pár szó a politikáról. A minap olvastam az indexen, és nevetségesnek, gyengének, ön és közátverésnek tartom az SZDSZ érveit a választás ellen: Orbánét nem, Bajnai programját ismerjük, és túl sok idő megy el a választással... Arról is értesültem, és örülök neki, hogy azonos párt frakciójában ücsörgő, de korántsem ebbéli minőségében, hanem mintegy ennek ellénre tisztelt és ettől teljesen függetlenül szeretett nagybátyám két társával együtt nem fogja megszavazni a bizalmatlansági indítványt. Furcsállom ugyanakkor, hogy miképpen lehetnek egy frakció tagjai azok, akik abban a politikai tekintetben hát legalábbis nem mellékes kérdésben nem értenek egymással, hogy ki legyen az ország miniszterelnöke, hogy támogassák, vagy ellenezzék a munkáját. Nem ragozom.)
A nagypéntek békésen telt. Kis háztartásunk mikroökonómiai folyamatai és az egyházi év idén csodálatosan, titkos isteni terv szerint interferáltak egymással, egészen eddig a pontig, mert az a baj, hogy a hosszú koplalást nem követi az ünnepi húsos lakoma, és a nyúl sem tojik nekünk, de - cserébe - locsolkodni sem kell menni.
Az utóbbi napok Rohmer mellett Foucaultval telnek. Gyűröm a Tudás archeológiáját. Kidolgoztam egy metódust, ami beválni látszik, ígyhát ideírom: délutánonként elolvasok egy részt magyarul relatíve gyorsan (15-20 foucaultoldal/óra), majd másnap újraolvasom franciául és magyarul egyszerre (ekkor a sebesség 5-10 foucaultoldal/órára csökken), és a második olvasás során kijegyzetelem franciául. A 75. oldalig vagyok kész, és eddig értem, és boldog vagyok, mert a mai adagot megcsináltam.
Utolsó kommentek