Én nem tudom, hogy mi mitől függ, talán minden csak merő kémia, tegnap - mindenesetre - úgy fél tíz körül, már szürkületben, mikor kiléptem a könyvtár üvegajtaján, elhaladtam a detektoros fülke két fala között, megkerültem a gyöngyvászon térelválasztó-szalagot, röviden felpillantottam a szemben lévő kiégett lakásra, és - átvágva a szokásos csodatéren - hazafelé indultam, hirtelen olyan boldogság tört rám, hogy alig bírtam elviselni. Végigdolgoztam egy egész napot, gondolom tán' emiatt lehetett.
Sokmindenre nem vagyok képes. Nem leszek már nagy sportoló, sem a szavannán gyertyalánggal fertőtlenített késsel szegény afrikaiakat operáló sebész, mindent felforgató misztikus szent sem válik már belőlem. Meglehet, regényt sem fogok írni, és talán egyetemi katedrám sem lesz soha. Viszont észrevettem, hogy több-kevesebb munka és szenvedés árán képes vagyok a legnagyobbak gondolatát is a magamévá tenni, sőt még kedvem is telik mindebben.
Egyszóval: hermeneuta vagyok.
Más: Pier Paolo Pasolini. Hatalmas intellektus (egy barátom szerint, akinek adok a véleményére, a valaha volt legnagyobb olasz elme). Ma a Máté evangéliumát láttuk, tegnap az Afrikai Oresztészt. Egy-egy a gondolkodásunk fundamentumában álló szöveg interpretációja. Lassan, alázattal, érzékeny jelképekkel. Sok mást is láttunk az utóbbi napokban, de azt hiszem, méltatlan lenne most szóbahozni őket, inkább szenvedjen csorbát a filmográfia.
Utolsó kommentek