A minap egy rég ki nem nyitott könyvem lapjai között találtam egy idézetet, valaki, akitől a könyvet kaptam, ő tehette oda.
Ne hasonlítgassátok magatokat senkihez. Mindig vannak nagyobbak és kisebbek nálatok.
Bizonyos egészséges önfegyelmen túl legyetek gyengédek önmagatokkal. Ti is a világmindenség gyermekei vagytok, mint a fák és a csillagok: jogotok van itt lenni. Összes álnokságával fárasztó robotjaival és összetört álmaival a világ mégis szép.
Figyeljetek erre!
Igyekezzetek boldogok lenni!
Hogy is magyarázzam...
Vendégek, borok, éjszaka, hajnal, álmatlanság. Másnap, harmadnap. Képtelenség elaludni. Végül forgolódva, hánykolódva, már nem borgőzös fejjel, a pirkadattal egyszerre nagyon fontossá lettek ezek az egyszerű kis szavak. Tökéletesen világossá vált, hogy oktalanok sőt végső soron mérhetetlenül hiúak a gátlások, és a félelmek, melyeket magunkban hordozunk, hogy nem vagyunk különbek senkinél, de mégis van itt helyünk, és szépek vagyunk így: hibákkal és erényekkel, még igen, és már soha el nem érhető célokkal. Hogy talán nem mi vagyunk a főszereplők, de nekünk is megvan a magunk története, és végül is nagyon jól van ez így. Felnőttség? Béke. Önmagunkkal.
Utolsó kommentek