Zuhogó, komoly eső, vége a hétnek. F val újra beállt a régi rend, ketten a kis lakásban, tészta, baguette és dohányszemcsék. Két hetet voltunk távol, kicsiben az egész élet: pars pro toto metonímia. Család, nők, gyerekek, külön otthonok. Persze néha nyilván talákozunk majd, de ez a mindenen túl lévő mégis egyszerre minden előtt álló, már a jelenben nosztalgikus, ugyanakkor az élet megkerülhetetlen ritmusa szerint tökéletesen véges és épp ettől olyan szép állapot soha többé nem fog visszatérni. Az idő múlásának édesen fájdalmas tapasztalata ez, aminek a hátterében persze nagy-nagy boldogság húzódik. Benne is, bennem is.
Közben minden délelőtt az amerikaiak, a konferencia. Kedvesek, örülnek hogy itt, így együtt. Imádják a várost. Ma este közös buli, oda készülünk. Ohaioból jöttek, hát az nem a világ közepe. Talán ezért mosolyognak annyira, talán ezért az oly erős figyelem és tiszteletet felénk, "itteniek" felé. Számomra ez régi élmény, általában mi vagyunk itt az idegenek.
Moziban rég nem voltam, viszont láttam pár jó múzeumot. Az Európai Fotográfia Házát emelem most ide (jó lenne valahogy ügyesebben, de most csak így megy - http://www.mep-fr.org/actu_1.htm ): Henri Cartier-Bresson és a hatvanas évek Európája, Zipoli Velencéje és Van der Stockt, meg a háborúk. Én is újra kedvet kaptam a fényképezéshez.
Ilyenek történnek, az idő meg csak rohan, Budapest meg közeledik.
Utolsó kommentek