A tegnapi nap annyira szép volt, hogy elhatároztam, mimetikusan (avagy a tények hűséges szolgájaként) beszámolok róla, nem emelek ki apró motívumokat, nem szerkesztgetek semmiféle kompozíciót, nem késleltetek, sőt még a mondatok ritmusa és nyelvi minősége sem fog érdekelni!
Szóval.
Csütörtökön általában nincs órám, tegnap sem volt. Időben - tízkor - felkeltem. Tizenegyre megvolt a reggeli bevásárlás. Álljunk itt meg egy picit. A reggeli tisztálkodás után szokás szerint felhúztam a farmernadrágom, kényesen ügyelve, hogy a fekete sportcipőm nyelve, a régi vágású márkajelzéssel a párizsi viszonylatban korántsem eléggé összeszűkülő szabású nadrágon kívül helyezkedjen el, amihez a szárak egymás utáni diszkért megemelintésére és két megfelelő ritmusú diszkrét spiccelésre van szükség. Trikó, ing, kötött pulcsi, a feketéhez szürke, és a Rómából való téglaszínű sál, majd a könnyű fekete tavaszi kabát. Gyanútlan voltam. Az utcára kiérve meleg és száraz levegő csapott meg: kánikula. Mire negyedóra múlva a kezemben egy bagettetel és egy újsággal visszaértem a lakásba, teljesen leizzadtam. Kezdhettem elölről.
Kávé, vaj, lekvár. A nyitás előtt húsz perccel már a könyvtár előtt toporogtam: gondoltam várok, és addig netezem egyet. Tizenkettő óra négy perckor beléptem a még teljesen üres olvasóterembe. Elfoglaltam a legelőkelőbb helyet, szép kilátással a térre. Michel Foucault kezdtem olvasni. Számos főművéből egyet - a leghíresebbet - már háromszor elolvastam: a Szavak és a dolgokat. Ma a Tudás archeológiáját kezdtem el.
Talán róla szakdolgozom? Vagy csak időtöltés? Élvezet?
Nehéz a bölcsészet, sok idő, évek mennek el, és néha úgy érzi az ember, hogy nem csinál semmit. Olvas, de hát ki nem? Gondolkodik, de hát ki nem? Néha írogat, de hát ki nem? A bölcsésznek újra és újra, minden hétköznap értelmeznie, igazolni a kell a helyzetét. A tegnap jutalom volt ebben a küzdelemben, pillanatnyi levegőhöz jutás. Harmadévesen vettem először a kezembe a Tudás archeológiáját, akkor semmit, most mindent értek belőle. Akkor magyarul se, ma már eredeti nyelven - franciául - is tudom olvasni. Akkor azon gondolkodtam, hogy ez szélhámos, ír össze-vissza, hol él ez? Talán semmi más nem történt, mint hogy kicsit beljebb léptem a Foucault-k, Derridák vagy Habermasok világába. Talán megtanultam hinni nekik. Mégis történik tehát valami.
A finom tészta-ebéd után fényképezni indultam, bele a fényes délutánba. Egy fél tekercset ellőttem, talán leszenk jók. Délután Kristol, amerikai neokonzervativizmus. Róla biztos, hogy dolgozatot kell írnom, ráadásul angolul van meg, nagy küzdelem az is. Két óra után feladtam a harcot. Az esti mozira készülve kezembe vettem egy Fellini-monográfiát, az indulásról, az első római évekről szóló fejezetet lapoztam át.
Aztán a film: I Vitelloni. Az első komoly alkotás tőle. Tegnap a Cabiria éjszakáit láttuk. Mindkettő tökéletes. Ha valaki azt mondja, hogy ő minden idők legnagyobbja, én nem szállok vele vitába. Kedves apróság, hogy a film egyik jelenete - amikor Alberto egy autóban száguldva bemutat az útfelújításon dolgozó munkásoknak, majd pár méter lerobban a kocsija, és futnia kell - apám egyik gyakran idézett filmélménye, nagyon meglepőttem, mikor hirtelen a vásznon láttam viszont.
Később nyugodt este, a szokásos rítusok. Ágykinyitás, zuhany, egy pohár víz, két oldal egy könyvből és könnyű, nagyon könnyű álom.
Utolsó kommentek