Délben kelés, újra puha ágy, otthon. Az utóbbi pár éjszakát felebaráti szeretetből és pajtási cinkosságból házonkívül töltöttem. Net se volt, blog se volt, ti, látogatók is szép lassan elmaradtatok.
Nem beszélek az otthoni közélet elképesztő fordulatairól, bízom benne, hogy - legalábbis az alapkérdéseket illetően - mindnyájan egyetértünk, kár lenne ragozni.
A mozifilmek mennek, egyik a másik után. Főleg Rohmer. Továbbra is.
Verőfény, ez a mai nap szava. Nagyot sétáltunk a város dél-keleti felén, arra, ahol nagyon nem vagyunk otthon. Rövid időre megint turisták lettünk a lassan amúgy már saját városunkban. Egyébként ha van értelme ezeknek az epigrammaszerű kategóriáknak, akkor azt mondanám, hogy Róma az emberléptékű, Párizs pedig a kicsit mi ndig idegen város. Persze ettől marad örökké érdekes.
Szóval ingben - pulcsi nélkül, könnyű sállal - tele élettel vágtunk neki a koradélutánnak. Nem hallgathatom el, hogy Párizs a tekintetek, a "le donne passanti" - az elhaladó nők városa is. Szép nők az utcán, a kávéházak teraszán, a moziban, vagy a könyvtár hosszú sorában állva. Mi is szépek vagyunk, összeakadnak a tekintetek. Szemezés? Én azt mondanám, hogy repeső öröm a tavasznak, és az emberi szépségnek. Érdek és személyesség nélkül. Néhány kedves mosoly, majd a lépés tovább.
Utolsó kommentek