Hermetikus magányom lassan a végére ér. Három teljes-, meg két félnap. Délután négykor, menetrend szerint ugyanabban a percben, két felebarátom érkezik majd a városba. Az egyik keletről, a Porte de Bagnolet felől, a másik nyugatról, a Porte Maillot-n át, hogy aztán ugyanabban a fél öt körüli pillanatban egy remélhetőleg majd jól sikerülő (na, ez az igeidő hiányzik az oly összetett és kifinomult magyar nyelvből) nagy tál carbonnara tészta mellett végre asztalhoz üljünk. A lassan már mindenkori welcome-menu.
Kitakarítottam, elmosogattam. Rendet raktam magam után.
A szó fizikai értelmében vett remeteélet mérlege a következő. Kedden mélydepresszió, még a könyvtár sem volt nyitva, szerdán kevés munka és egy nagyszerű fotókiállítás (Maison Européenne de la Photographie), csütörtökön hetven letekert kilóméter, megint nyugaton, régi grófi kastélyak nyomában: Saint Germain, Maisons Laffittes és Monte Cristo. Akkor kellett abbahagynom, amikorra igazán belemelegedtem. Ezeken kívül volt még három feledhető film, egy könnyed másfél órás találkozás egy otthoni baráttal, friss magyar sajtó és kevés blogolás.
Kétségbeesetten keresek témát egy jövendőbeli szakdolgozathoz. Számomra ez a legnehezebb: megtalálni a kérdést. Szívesen olvasok, beszélgetek, elemzek, rendszerezek, még a vizsgaidőszakkal sincs bajom. Az a baj, hogy teljesen magával ragad a mindig adott szöveg, nem látok ki belőle. Talán a kamaszkori áhítatos Szentírás-olvasások öröksége? Szentté vált nekem minden írott szó? Nem tudom. Mindenesetre szakdoglozni, hosszan elidőzni, kikutatni, a végére járni...: ez valahogy nem akar összejönni, pedig muszáj lenne.
Anya, azért ne ijedj meg! Ura vagyok a helyzetnek.
Utolsó kommentek