Nem túl vidám a mai nap itt, a szinte végtelen eurázsiai kontinens nyugati szélén. A sietős, dolguk után járó - de jó nekik, de jó nekik... - embereken és a fáradhatatlan turistákon kívül senki nincs az utcán. Pedig máskor bezzeg hemzsegnek. Néha egy összetekert újsággal kell utat vágnom a tömegben, hogy hazajussak, majd kifejezett erővel kell betennem (használjuk ezt az archaikus kifejezést a kapuk hőskorára emlékezve) a bérházunk vaskapuját, hogy a zsibongó, tolongó tömeg mind kinnrekedjen, és ne szóljon ránk, a horvát házmesternéni.
Na jó, a magány azért ma is elkerült. Több mint egy órát álltam sorban a könyvtárnál, pedig tíz percel nyitás előtt léptem ki a fél percre lévő ma reggelt teljesen akadálytalanul nyíló vaskapun, mire végül, persze már minden erő- és higgadtságtartalékomat (egyszóval bármilyen szellemi munka sinequanonját) régen kimerítve letelepedtem az asztalhoz, kezemben Habermassal, soha nem lankadó, de soha célt nem érő szellemi erőfeszítéseim következő társával, céljával és ürügyével. Három órát maradtam.
Sietős ebéd: szalámis baguette. Az egész napot, így az ebédszünetet is bearanyozza a bizakodás: hátha visszahívnak a futácégtől, akkora poén lenne ezt csinálni. Sajnos tele vannak, de nagyon biztattak, talán valami több is volt a kötelező mosolynál, így különös módon minden reménységem abban állhat, hogy egyikük eltöri a lábát, vagy más balesetet szenved, netán ellopják a biciklijét, vagy - hogy emberségesebbek legyünk - egyszerűen csak egy esős-hűvös-szeles reggel (mondjuk mint a mai), mikor újra fel kell kelni és nekiindulni a szmoggal finoman átjárt párizsi levegőnek, az egyik már kiszolgált régi futár világosan érezni fogja, hogy ennyi és nincs tovább, szögre akasztja a bicikliscipőjét, és átadja a helyet a kelet-európai fiatalságnak...
Más: mozi.
Elkezdődött a Fellini ciklus, amit oly régóta vártunk. Újabban a korai, ötvenes évek beli filmjeinek a szinte naiv és nagyon olaszos romantikája, savanykás de töretlen optimizmusa ragad meg leginkább az életműben. Konkrétan: I vitelloni (1953), Le notti di Cabiria (1957) és ma Lo scieccio bianco (1952) - hogy csak az elmúlt hónapban látottakat említsem. A Cabiria éjszakái könnyvfakasztó remek: aki tudja, nézze! A másik kettőhöz inkább csak egy-egy a puha fotelből feltápászokva elmorzsolt könnycsepp kötődik, persze nem ez az értékmérő. Tegnap későeste a La citta delle donne-t néztük ez pedig a másik véglet, a kései, Otto e mezza (1963) utáni alkotások egyike, az öregedő Mastroiannival: a vecchio Snaporaz-cal (kedves barátom, Umberto, lakásunk korábbi lakója a mai napig emailcímében hordozza Snaporaz iránti imádatát, nem is tudtam, honnan szedte...). Hihetetlen hogy egyazon zsenialitás áll a két ennyire máshogy zseniális film mögött.
Az idő továbbra sem javul, szinte magányosan üldögélek a város kellős közepén a parkban, a Saint Eustache-sal szemben, a fejét tenyerébe hajtó híres szobornál. Az eső bármelyik pillanatban eleredhet, inkább nem is várom meg, meg ne ázzon a szegény így is "fagyosszent" gépem, hazamegyek uzsonnázni.
Utolsó kommentek