eremita a parigi

Lemondott.

Tegnap későeste értesültem, már nem tudtam itt reagálni. Végighallgattam a kongresszusi beszédet, a bejelentést. Első pillanatra magával ragadott a szónok, az emellkedett pillanat és a szinte nemes gesztus.

Persze erről szó sincs. Hiába próbálja a miniszterelnök a nemzeti egységért, és a bizalmi válság feloldásáért meghozott gesztusként beállítani lépését, és hiába asszisztál ehhez az egész pártkongresszus. Nyilvánvaló ugyanis, hogy itt nem a hatalomból való kilépés képességéről, hanem éppen annak ellenkezőjéről van szó. Kizárólag. 2006 ősze óta, idestova közel három éve tart a bizalmi és a gazdasági válság (igen, ez utóbbiban megelőztük az egész nyugati világot), ha az álszent indokok közül bármelyik is valóban számított volna, akár egy kicsit is, akkor legkésőbb 2006 karácsonyán le kellett volna mondania a miniszterelnöknek. És jöhetett volna a szakértői kormány, ahogy most azt ő akarja. Vagy jó, megengedem: az SZDSZ miatt mondott le, hogy álljon helyre a koalíció? A feszültség ott is már egy éve fennáll: ez sem több mondvacsinált indoknál. Számomra nyilvánvaló, hogy Gyurcsány egyetlen célja, hogy nehogy elsöpörje őt az EP választás, hogy bebiztosítsa magát az MSZP elnöki székében, és hogy ő lehessen majd az Orbán-kormány ellenzékének a vezetője, esetleg később még miniszterelnök-jelölt. Ha marad, és 30% alatt teljesít az MSZP júniusban, akkor neki bizonyosan nincs többé jövője a politikában.

Én azt mondom, ehhez joga van. De na hagyjuk magunkkal elhitetni, hogy itt bármiféle nemességről, emelkedett pillanatról, egyáltalán bármi esztétikailag értelmezhetőről van szó, mert nincs.

Ami a Fideszt illeti, nyilvánvaló, hogy előrehozott választást akarnak. Ez is teljesen érthető, tulajdonképpen - külső szemlélőként - ez volna a legjobb megoldás: mihamarabb választani egy legitim vezetőt, lenne egy kétharmados többség, egy négyéves kvázi-diktatúra, ellenzék nélkül, kemény lépésekkel, rendrakással, tisztogatással, korrupciós-perekkel. Erre Orbán alkalmas. Aztán négy év múlva remélhetőleg már lesz más választásunk is. Az, hogy az előrehozott választás most nem kedvező a gazdaságnak, szerintem csak duma. Az SZDSZ-nek tényleg nem kedvező (remélhetőleg megszűnnének), de az urbánus-liberális oldalnak (ebbe mondjuk magamat is beleértve) ez lenne az érdeke hosszútávon. Egy teljes geneációváltás, egy új ciklus kezdete, ahol már nincs kommunistázás és fasisztázás, zsidózás és sárdobálás, új fogalmak és új arcok vannak. Vagyis a néhány szánalmas és lejárt szoci és SZDSZ-es vezetőn túl mindenki más jobban járna egy gyors választással, egy belső megtisztulással és ellenzékbe vonulással. Az alternatíva egy továbbra is (sőt az eddigieknél még inkább) illegitim, mocskos politikai alkuk eredményeként megszülető pszeudoszakértői kormány lenne, hogy kínkeservvel kitöltse a balodal a négy évet.

Egyébként pedig a Roma darabokban, a lemondeban pedig egy cikk a szlovákiában élő szegény magyarokról. Itt meg farkasordító hideg.

Az utóbbi pár nap a végességről szólt. A véges erőről: foci, futás és bicikizés utáni nagy-nagy fáradtságokról; a pénz végességéről: erre nem térek ki bővebben; és az idő végességéről, mely egyrészt rohamosan hátrál  a végtelenbe (én gyakran öregnek érzem magam), de az itteni idő mégis a legvégesebb végesség: kevesebb mint három hónap maradt immár.

Megírtam egy számomra fontos szöveget a francia könyvfesztiválról, a napokban fog megjelenni, majd belinkelem ide. Ennek kapcsán kiderült az is, hogy nem vagyok számlaképes. Továbbá részt vettem egy konferencián, meg a szokásos órákon. A csodás napos idő is lassan szokásossá válik: ma végre leporoltam a meridámat, és nekivágtam a külváros végtelen betonrengetegének, a velib után olyan, mintha egy hipererős sportautóban ülnék... Sajnos nem sikerült elhagynom a lakott területet, legközelebb kivonatozom a városból és csak ott pattanok nyeregbe.

A mozi is megy a maga útján, nem is rossz filmekkel. A legkarakteresebb emlék egy Jacques Tati klasszikus, a PlayTime. Helyenként kicsit lassú, de igazi francia humor, mesés beállítások, meg rengeteg nagy ötlet.

És az a buli tegnap este, nem szoktam feloldódni, de most sikerült: valahogy mióta elköltöztünk, a szívemhez nőttek a Torcy-beli ismerősök.

Csodálatos nyári nap van. Húsz foknál is több. Focika. Gyenge játék, gyenge játékosok, én magam is gyenge. Azért kellemesen eltelt a koradélután, pólóban is rövidnadrágban.

Még megemlítek egy csodás filmet a tegnap estéből: Hitchcock. Dr Edwards háza, vagy ilyesmi lehet a címe magyarul, az angolt nem tudom, a francia ez, de ők sokszor félrírják.

Amúgy meg könyvvásár, pezsgés, és a lüktető élet, amivel a viszonyt - elhatároztuk - ideje elkezdeni.

Ma egy érdekes cikk Kamerunról. Ott van a pápa. Állítólag az egyház is a helyi szerencsejáték rt a két fő politikai kulturális tényező. És jóban vannak.

Vacogok a könyvtár előtt, mert zárva van. Megyek is.

Párizsba tegnap beszökött...

Nem az ősz hanem a nyár, és nem a Szent Mihály, hanem a Vaugirard utján. Egy délelőtti tökéletes Manent-óra után kitekertünk a könyvfesztiválra, a Porte de Versailles-hoz. Az út nem volt egyszerű, mert bár a térképet nézve még otthon örömmel vettem tudomásul, hogy a Sorbonne-tól induló kicsi utca átszelve a várost épp oda jut, ahova igyekszünk, nem számoltam azzal, hogy errefelé szinte minden utca egyirányú, és különös módon rendszerint ugyanabba az irányba egyirányúak, vagyis egy Király utca után itt nem következik egy Dob, hanem csak Király utcák vannak, következésképpen belülről - tőlünk - kifelé csak cikk-cakkban lehet haladni, a szó szoros - vitorlázós - értelmében lavírozva.

Másrészről azt a megfigyelést tettem, hogy délen sokkal rosszabb a levegő, mint északon, vagy mint középen. A 14. 15. kerületben alig bírtam hajtani, végül, igaz talán túlaggódtam, de háromszor váltottam biciklit. tanultam is erről régen, hogy az összes eurőpai nagyvárosban a déli területeken olcsóbb az ingatlan és romló a városkép, mert rossz a levegő, és aki tud, igyekszik elmenekülni onnét. Számomra ez annyiban csapódott le itt és most, hogy a Montpanasstól kezdve már nagyon otthon éreztem magam: blokkházak, lakótelepek, mintha az Örstől kezdenénk kifelé haladni a hév vonalán. Jó volt.

A könyvfesztivál helyett most egy másik kérdésre térnék ki. Ma volt a harmadik nap, holnap szünet, és még van kettő. Külön írok majd róla ezután.

Tegnap Le Mondeot vettünk. Ritkaság. Mostanában gyarkabban olvassuk a Liberationt, mert egyszerűbb a nyelve, meg nem is veszünk minden nap újságot, egyrészt mert drága, másrészt mert két három napig is könnyedén kitart egy szám az én franciatudásommal... Szóval a tegnapi újság nyolcadik oldalának a szélén mejelent egy pici megjegyzés: a francia püspöki kar örömmel fogadta a pápa püspöki körlevelét. Ennyi. Azért fura, mert korábban napokon át címlapon szerepelt az a botrány, amiről szól a levél, most meg napokkal később jutott el hozzám ez az egész. Nagyon fontos pedig a szöveg. Ide is másolom, és ezzel le is zárom ezt a sietős bejegyzést, mert indulnunk kell: moziba megyünk...

Még annyi, hogy nekem részben nagyon tetszik a levél, a gesztus, a nyíltság, a megtörtség, stb, viszont nehezen tudom értelmezni ezt az engedékenységet. Egyetértek vele, nagyon is kívánatosnak tartom, de fura, hogy épp a jobb szélen lévők felé ilyen engedékeny, azok felé, akik az ókonzervatív irányba hajlanak el az egyházi normától. Persze itt van egy konkrét szervezet, sok taggal, papokkal, ez mégis árnyalja a képet.

Mindenesetre itt a szöveg:

Kedves Testvéreim a püspöki szolgálatban!

A Lefebvre érsek által 1988-ban a Szentszék engedélye nélkül felszentelt négy püspök kiközösítésének feloldása miatt a katolikus Egyházon belül és kívül sokfajta okból keletkezett viták akkora hevességgel robbantak ki, melyet régóta nem tapasztaltunk. Számos püspök tanácstalanul állt ezen esemény előtt, mely váratlanul jött, és mely alig tűnt az Egyház mai problémái és feladatai közé pozitívan beilleszthetőnek.
     Akkor is, ha sok pásztor és hívő a pápa békülési szándékát alapvetően helyesnek tartotta, egy ilyen gesztus korunk hitbeli életének igazán sürgős tennivalói közepette mégis kérdéseket vetett fel.
     Ezzel szemben egyes csoportosulások egészen nyíltan azzal vádolták a pápát, hogy a zsinat előtti időkre akar visszatérni. Lavinaként jelentek meg a tiltakozások, melyek keserűsége olyan sérüléseket hozott felszínre, melyek a mostani pillanaton messze túlnyúlnak.

Ezért érzem magam kényszerítve, hogy Hozzátok, kedves Testvéreim, néhány magyarázó szót intézzek, mely segít megérteni azon szándékokat, melyek engem és a Szentszék illetékes szerveit e lépés meghozatalánál vezettek. Remélem, hogy e levelem hozzájárul az Egyház békéjéhez.

Egy számomra előreláthatatlan baleset abból keletkezett, hogy a kiközösítés feloldását a Williamson-ügy beborította. A négy bár érvényesen, de jogtalanul felszentelt püspök iránti irgalmasság halk gesztusa ettől hirtelen valami egészen másnak tűnt: nevezetesen a keresztény-zsidó békülés felmondásának vagy annak visszavételének, amit a zsinat ezen üggyel kapcsolatban az Egyház útjának jelentett ki.

Egy leszakadó egyházi csoporttal való kibékülésre szóló meghívásból így éppen az ellenkezője lett: a keresztények és zsidók közötti megbékélés érdekében a zsinat óta megtett lépések mögé való látszólagos visszatérés, holott e lépések bejárása és fokozása kezdetektől fogva teológiai munkám egyik célja volt.

Azt a tényt, hogy e két ellentétes folyamat egymásra tolódása létrejött, valamint hogy ez mind a keresztények és a zsidók közötti, mind az Egyházon belüli békét egy pillanatra megzavarta; a legmélységesebben sajnálom.

Úgy hallottam, hogy az interneten elérhető hírek figyelmes követése lehetővé tette volna, hogy időben tudomást szerezzünk erről a problémáról. Ebből megtanultam, hogy a Szentszéknél nekünk erre a hírforrásra a jövőben jobban oda kell figyelni.

Ugyanakkor elszomorított, hogy katolikusok is – akiknek ezt valójában jobban kellene tudniuk – úgy vélték, hogy ugrásra kész ellenségeskedéssel kell rám támadniuk. Ezért vagyok különösen hálás a zsidó barátoknak, akik segítettek ezt a félreértést minél hamarabb tisztázni, és a barátság és a bizalom atmoszféráját ismét helyreállítani, mely – miként II. János Pál pápa idejében – az én egész pontifikátusom alatt fennállt és Istennek hála továbbra is fennáll.

Egy további zavar, melyet őszintén sajnálok, abból keletkezett, hogy a 2009. január 21-i intézkedés határait és hatását a folyamat nyilvánosságra hozásakor nem elég világosan magyaráztuk meg. Egy kiközösítés személyeket és nem intézményeket érint.

Pápai engedély nélküli püspökszentelés a szakadás veszélyét rejti magában, mert a püspökkollégiumnak a pápával való egységét kérdőjelezi meg. Az Egyháznak ezért kell erre a legsúlyosabb büntetéssel, a kiközösítéssel reagálnia, mégpedig azért, hogy az ily módon megbüntetetteket megbánásra késztesse és az egységbe hívja vissza.

Sajnos még 20 évvel a szentelés után sem értük el ezt a célt. A kiközösítés visszavonása ugyanazt a célt szolgálja, mint maga a büntetés: a négy püspököt ismételten meghívni a visszafordulásra.

Ez a gesztus azért vált lehetővé, mert az érintettek kinyilvánították, hogy elismerik a pápát és az ő főpásztori hatalmát, még ha a pápa és a zsinat tanítói tekintélyét illetően bizonyos fenntartásuk is van.

Ezzel újra visszatérek a személy és az intézmény közötti megkülönböztetéshez. A kiközösítés kimondása az egyházi fegyelem területének egyik intézkedése volt: ennek feloldásával a személyek a legsúlyosabb egyházi büntetés lelkiismereti terhétől szabadultak meg.

De e fegyelmi síktól meg kell különböztetni a doktrinális területet. Amíg a Szent X. Pius Papi Közösségnek az Egyházban nincs kanonikus helyzete állása, addig hivatalviselői az Egyházban semmilyen jogi hivatalt sem gyakorolhatnak.

Ezért különbséget kell tenni a személyeket mint a személyt érintő fegyelmi eljárás és a doktrinális terület között, mely hivatalra és intézményre vonatkozik. Hogy még egyszer ismételjem: amíg a doktrinális kérdések nincsenek tisztázva, addig a Pius Közösségnek nincs kanonikus státusza az Egyházban, és addig hivatalviselői – akkor se, ha mentesek már az egyházi büntetéstől – az Egyházban jogszerűen nem gyakorolhatnak hivatalt.

A kialakult helyzetre való tekintettel az a szándékom, hogy az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottságot, mely 1988 óta azon közösségek és személyek ügyeit intézte, akik a Szent X. Pius Papi Közösségből vagy a hozzájuk hasonló csoportosulásokból kilépve a pápával való teljes közösségbe akartak visszatérni, a jövőben az Hittani Kongregációval egyesítsem.
     Ezzel azt kívánom megvilágítani, hogy a most megvitatásra váró problémák lényegüket tekintve doktrinális természetűek, és elsősorban a II. Vatikáni Zsinat elfogadását és a pápák zsinatutáni tanítóhivatalát érintik.
     A kollegiális szervezetek (különösen a szerdai rendszeres bíboros-gyűlések és az egy-, kétévente megrendezésre kerülő közgyűlések), melyekkel a kongregáció a felmerült kérdéseket feldolgozza, garantálják a különböző római kongregációk és a világ püspökeinek a bevonását a meghozandó döntésekbe.
     Az Egyház tanítói tekintélyét nem lehet az 1962-es évvel befagyasztani – ennek a Pius Közösség számára is egészen világosnak kell lennie.

Ugyanakkor azoknak, akik a zsinat nagy védelmezőiként tetszelegnek a világ előtt, emlékezetébe kell idézni, hogy a II. Vatikánum az Egyház egész tanítói történetét magába foglalja. Aki engedelmes akar lenni ehhez, annak el kell fogadnia az évszázadok hitét, és nem vághatja le a gyökereket, melyből a fa él.

Azt remélem, kedves Testvéreim, hogy ezzel a 2009. január 21-i intézkedésnek mind a pozitív jelentősége, mind a határai tisztázódtak. De marad egy kérdés: szükség volt-e egyáltalán erre az intézkedésre? Tényleg olyan fontos volt ez? Nincs ennél sokkal fontosabb dolgunk? Természetesen van ennél fontosabb és elsődlegesebb dolog. Úgy gondolom, hogy pontifikátusom prioritásait annak kezdetén beszédeimben elég világosan feltártam. Az akkor elhangzottak változatlanul vezérlő irányvonalam részei maradtak.
     Péter utóda számára a legfontosabbat az Úr az Utolsó Vacsora termében félreérthetetlenül lefixálta. „Te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,32) Maga Péter ezt a prioritást első levelében újra megfogalmazta: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1 Pét 3,15)

Korunkban, melyben a hit a világ nagy részein – hasonlóan ahhoz a lánghoz, mely nem talál többé táplálékot – ellobbanással fenyeget, a legelső prioritás Istennek e világban való jelenlevővé tétele és az emberek számára az Istenhez való út megnyitása. Nem valamilyen Istenhez, hanem az Istenhez, aki a Sínai hegyen szólt, az Istenhez, akinek arcát mi a szeretetben a világ végéig – a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztusban ismerjük fel.
     Történelmi óránk tényleges problémája az, hogy Isten eltűnik az emberek horizontjáról, és hogy az Istentől jövő fény eltűnésével az emberiség körébe a tájékozatlanság tör be, melynek romboló hatásait egyre jobban megfigyelhetjük.
     Az embereket Istenhez, a Bibliában hozzánk szóló Istenhez vezetni, ez az Egyház és Péter utódának legmagasabb és alapvető prioritása ebben az időben.

Ebből magától adódik, hogy számunkra a hívek egysége milyen fontos, mivel az ő veszekedésük, belső ellentétei Isten szavát kérdőjelezik meg. A keresztények közös hitvallásáért való fáradozás – az ökumenizmus – ezért tartozik ebbe a legmagasabb prioritásba.
     Ehhez jön annak a szükségessége, hogy mindazok, akik Istenben hisznek, keressék egymással a békét, megpróbáljanak egymáshoz közelebb kerülni, hogy saját istenképük különbözőségében mégis közösen haladjanak a fény forrása felé – ez a vallások közötti párbeszéd. Aki Istent szeretetként a végsőkig hirdeti, annak a szeretetről tanúságát kell tenni: a szenvedőkhöz szeretettel fordulni, a gyűlöletet és ellenségeskedést kivédeni – ez a keresztény hit szociális dimenziója, amiről a Deus caritas est enciklikámban beszéltem.

Ha tehát az Egyház számára ebben az órában (és különböző formákban mindig) a legfőbb prioritás a hit, a remény és a szeretet e világban való terjesztése, akkor ebbe a kisebb és közepesebb kibékülések is beletartoznak. Hogy a kinyújtott kéz halk gesztusa ekkora lármához és éppen a kibékülés ellentétjéhez vezetett, tudomásul kell vennünk.
     De most mégis azt kérdezem: Valóban helytelen volt és helytelen most is, eléje menni a fivérnek, akinek „valami panasza van ellened”, és vele a békülést keresni (vgl. Mt 5,22f)? Nem kell a civil társadalomnak is megpróbálnia a radikalizálódást megelőzni, ennek lehetséges képviselőt – ha egy mód van rá – újra bevonni a társadalmi élet nagy alakító erőibe, hogy elzárkózásuk és ennek minden következménye elkerülhető legyen? Valóban annyira téves dolog, a görcsösség és a beszűkülés feloldásáért küzdeni, és tért adni annak, ami pozitívumot találunk, és ami az egészbe beolvasztható?
     Az 1988 utáni években én magam is átéltem, hogyan változott meg a belső klíma a korábban Rómától elszakadt közösségekben hazatérésük következtében, a nagy, széles és közös Egyházba való hazatérés hogyan győzte le az egyoldalúságot és oldotta fel a görcsösséget, úgy hogy abból az egész Egyház számára pozitív erőkké váltak.

Közömbös lehet számunkra egy olyan közösség, melynek 491 papja, 215 szeminaristája, 6 papszemináriuma, 88 iskolája, 2 egyetemi-intézménye, 117 szerzetese és 164 szerzetesnője van? Valóban nyugodtan engedhetjük őket az Egyháztól elkergettetni? Például a 491 papjukra gondolok. Indítékaikat nem ismerhetjük. De úgy gondolom, hogy nem döntöttek volna a papi hivatás mellett, ha némely ferde vagy beteg mellett (németül: neben manchem Schiefen oder Kranken – a szövegből nem deríthető ki, mit kell ezalatt érteni) nem lett volna ott a Krisztus iránti szeretet és annak vágya, hogy Őt és Vele az élő Istent hirdesse. Őket mind egyszerűen zárjuk ki mint egy radikális csoport képviselőt a kibékülést és egység kereséséből? Mi lesz akkor?

Valóban, régóta és bizonyos alkalmaknál újra és újra e közösség tagjaitól sok bántó hangot is hallottunk – gőg és tudálékosság, egyoldalúságban való megrögzöttség stb. Ugyanakkor az igazság kedvéért ehhez hozzá kell fűznöm, hogy én eközben a hála egész sor megindító tanúbizonyságát is megkaptam tőlük, melyekben a szívek kinyilása vált érezhetővé.
     De a hatalmas Egyház ne tudjon nagyvonalú lenni még ilyenkor is a maga kortalanságának, jövőjének tudatában, melyet a kapott ígéret biztosít számára? Mint jó nevelőknek nem kell nekünk is némi rosszat nem meghallani, és nyugodtan igyekezni az érintetteket szorult helyzetükből kivezetni? És nem kell azt is belátnunk, hogy egyházi körökből is sok bántás jött?

Az embernek néha az az érzése, hogy társadalmunknak legalább egy csoportra szüksége van, mellyel szemben semmilyen türelmet nem kell mutatnia, melyre nyugodtan gyűlölettel csaphat le. És aki csak megérinti ezt a csoportot – ebben az esetben a pápa–, az szintén elveszti a toleranciához való jogát, és akit ezért szintén gátlás nélkül lehet gyűlölettel kezelni.

Kedves Testvéreim, azokban a napokban, amikor eszembe jutott, hogy megírom ezt a levelet, véletlenül úgy adódott, hogy a római papszemináriumban a Galatákhoz írt levél 5,13-15 sorait kellett kifejtenem és kommentálnom. Meglepett, e rész milyen közvetlenül erről a pillanatról beszél: „Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. De ha marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást.”
     Mindig hajlottam arra, hogy ezt a mondatot olyan retorikai túlzásnak tartsam, melyek Szent Pálnál olykor előfordulnak. Bizonyos értelemben az is lehet. De sajnos a „marás és rágás” az Egyházban ma is létezik a rosszul értelmezett szabadság jeleként.
     Csoda, hogy mi sem vagyunk jobbak, mint a galaták? Hogy bennünket is legalább ugyanazok a kísértések fenyegetnek? Hogy a szabadság helyes használatát nekünk is mindig újra meg kell tanulnunk? És hogy a legmagasabb prioritást, a szeretetet is mindig újra kell tanulnunk?

Azon a napon, amikor a papszemináriumban erről beszéltem, ünnepelték Rómában a Madonna della Fiducia – a bizalom kedves Anyjának ünnepét. Valóban, Mária a bizalmat tanítja nekünk. Ő a Fiúhoz vezet bennünket, akiben mindannyian bízhatunk. Ő fog vezetni bennünket – e turbulens időkben is.

A végén szívemből szeretném megköszönni mindannak a sok püspöknek, akik ebben az időben bizalmuk és szeretetük megható jeleit, de mindenekelőtt imájukat ajándékozták nekem. Ez a köszönet szól mindazon hívőnek is, akik nekem az elmúlt hetekben Szent Péter utódához való változatlan hűségüket mutatták meg.
     Az Úr óvjon mindnyájunkat és vezessen bennünket a béke útjára. Ez olyan kívánság, mely spontán szakad fel szívemből, éppen most, a böjti idő, egy olyan liturgikus idő kezdetén, mely a belső megvilágosulást nagyban elősegíti, és mely mindannyiunkat arra hív meg, hogy a húsvéti ünnep fénylő céljára új reménnyel tekintsünk.

Különös Apostoli Áldással maradok
Az Úrban a Ti

BENEDICTUS PP. XVI

A Vatikánból, 2009. március 10-én

Szóval a Roma.

Emlékszem régi, még debreceni napokra, hogy ülök a villamoson és nagyon boldog vagyok, pusztán azért, mert szerda van, este tehát BL-forduló. Ezek a Juve nagy évei voltak, Lippivel. Utána Budapest, Dortmund majd Real és Manchester. Még ma is támpontot ad, ha a múltra gondolok, hogy melyik évben ki nyert, ez az Ajax, amaz meg a Liverpool évében történt. Vissza tudom követni a történetet a Marseille győzelméig, évről évre. Egy döntő maradt ki, a Real-Leverkusen, az sem teljesen, mert valami hittanos gyűlésről hazatérve a harmimncas busz megállójában legalább hallgatni tudtam a kertváros egyik kockaházából kiszűrődő hangokat, alighanem még Knézyét.

Meg nyáron a VB-k, EB-k. A 94-es döntőtől minden emlék éles: azt egy vizitúrán néztük meg, egy falusi kocsmában. '96, mi a tanyán, az EB Angliában, Gascogne, Macca és Shearer, meg az első könnyek: búcsú a németek, majd az argentínok ellen, megannyi dráma.

Aztán elköltöztem otthonról, mindenféle TV-nélküli lakásokba, és lassan már csak a döntők maradtak meg nekem a sorozatból. Meg néhány nyári meccs a Millenárison.

El is felejtettem az egészet. Ha az ember nem nézi ne

Kiesett a Roma a BL-ből, 11-esekkel. A hetediket hagyta ki Tonetto. Fájdalom. Túl vagyok már a kamaszos fociőrületen, de ez most fáj. Holnap bővebben.

Nemrég tekertem egy nagyot. Otthonról a külső hatkerbe órára. Nem vagyok beiratkozva, de hallgatok két szemináriumot egy neves grande école-ban, az EHESS-en. Ma zárt kapuk, biztonságiőr, és festékszóróval a lepedőn a felirat: EHESS en lutte, az EHESS harcban, óra tehát nincs. Már a második eset. Hirtelen azon kapom magam, hogy a (nép)dalolcskát dudorászom: Mátészalka gyászba van, gyászba van... már a múltkor is rácsodálkoztam: milyen különös emlékeket hív elő ez a teljesen köznapi fordulat. Sikerült az őrtől további értesüléseket szereznem a történtekre vonatkozólag. Állítólag már nem is bojkottról, hanem a hatóság eljárásáról volna szó, miszerint az egyetemet átmenetileg be kell zárni, mert biztonságos működése már nem garantálható. Érdeklődésemre a közeg azt a választ adta, hogy mindez a tegnap elfajuló események, a székkihordás okozata, diáktársaim ugyanis féktelen haragjukban már nem tudtak más eszközhöz folyamodni.

A haragjuk oka - nagyon áttételesen - a következő.

Mint minden házban, nálunk, a Rambuteau-n is vannak bizonyos beidegződött mozdulatsorok. Induláskor például kilépek az ajtón de azt csak azután zárom kulcsra, hogy már megnyomtam a lift hívó gombját, hogy ezzel is nyejek néhány másodpercet, majd rendszerint szorosan a liftakna ajtajához húzódom, kezemet a fogóra helyezem, és igyekszem elkapni azt a rövid pillanatot, amikor a megérkező fülke felnyitja a pici zárat, és az aknaajtó nyithatóvá válik, szeretem érezni a blokkolás és az engedés közötti hajszálvékony de nagyon határozott átmenetet.

Ma hirtelen rácsodálkoztam erre a mozdulatsorra. Miért is nem lehet hamarabb, még a fülke érkezése előtt kinyitni az ajtót? Mert a világ, ami körülvesz, vigyáz ránk, nehogy kárt tegyünk magunkban: ha akarunk sem tudunk hibázni. Normális ez így, csak könnyű megszokni: nem fizetem be a számlát, hát akár le is eshetett volna, dobhatta volna rossz helyre a postás, történhetett vona úgy, hogy tényleg nem tudom befizetni, vagy nem küldöm el a szöveget határidőre, majd rámszólnak, ha nagyon kell, nem megyek el ide, nem megyek el oda, nagy bajt úgysem tudok soha csinálni, majd megvédenek magamtól.

És akkor itt lépne színre az apám. „Mi a különbség édesapám és az Isten között? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” Sajnos ha nyakon akarom csípni ezt a nem jelentéktelen különbséget, nekem más distinkcióhoz kell találnom Esterházyé helyett, az én apám tudnillik mindenütt ott van, és pont.

Vagyishogy.

Az apám mindent meg tud oldani. Ahogy egy jó csatárnak labda, neki nincs elveszett helyzet. Ha igazán nagy bajban vagyok, elég ha szólok neki, és a dolgok elsimulnak, vagy legalábbis ha nehezen is, de uralhatónak tűnnek, ebből az következik, hogy igazán nagy bajba én eleve nem is tudok kerülni. Ahogyan hiába erőltetem, a liftakna ajtaja is mindig zárva marad.

Nem nyilvános gyónás, inkább egy kósza gondolatsor ez. Kristolnál ma azt olvastam, hogy rendben van ez a szabad piac, csak túl sokat várunk tőle, már régen nem pusztán gazdasági dolgokat. El vagyunk kényelmesedve, akármilyen is az apánk.

Fura idő van ma: egyszer mintha dézsából, majd hirtelen hét ágra... mint a moziban, úgy ülök az egyetemi könyvtár hatalmas üvegfalai között kinn, a keleti külvárosban. Az olvasóteremben álmosító chaleur, bennem is melegség.

De hogy is kezdjem.

Adott egy osztály, gimnáziumi, meg a nyócker, a mixáttér, és volna még hozzá a Regény. Ha a Regényt olvasom (évek óta, folyamatosan), az a mi történetünk, ha valakiről hallok valamit, akkor az meg emez: össze vannak kötve. A könyv az élettel, az élet a könyvvel, hidakat omlasztó rezonanica. Ami még fontos ehhez, az az írás. Önként vállalt emigrációm miatt a múlt a jelenben kizárólag szövegként jelenik meg. Az apám, az anyám, az otthonom, a hazám: szöveg. A Mikszáth téri húsvér emberekből is csak egy levelezőlista mondatai maradtak. A Regény poszttextusa.

Az előző bekezdés kortalan igazságának aktualitása, hogy a napokban spontán mozgalom indult: ki-ki ha írna magáról, csak egy pár sort, hogy él-e, hal-e, van-e munka, van-e feleség, vannak-e gyerekek, hogy mi maradt ép, mi törött el, esetleg forrt újra egybe, erre szolgálna ugyanis a lista, ezért lett volna létrehozva. Dramaturgiailag is szépen megágyaztunk mindennek egy közel három éves hallgatással.

Az aktivitás mára kulminálódott.

Nem tudom, de engem komolyan meghatnak a szövegek, valahogy nagyon irodalom minden egyes megnyilvánulás. Van is ötletem, hogy miért.  Egyrészt ugye van a Regény, mely az egész ügyből cakkumpakk (?) művészetet csinál, de ezt most kicsit hagyjuk, mert itt ennél többről van szó: maguk a leírt mondatok váltanak ontológiai státuszt (lesznek nem műalkotásból műalkotássá - mint egy piszoár címmel ellátva a kiállítótérben), mert ezt eredményezi a helyzet: a jelen távolsága a múlt közelségének, valamint a végtelen mondanivaló az erre rendelkezésre álló véges keretnek a tükrében. Más szóval, hogy ismerjük és nagyon érdekeljük egymást, illetve hogy magáról mindenki jó sokat tudna beszélni (a kettő nem független), ígyhát törölnie kell, az pedig tudvalevő, hogy miként a véső figurát, úgy a törlés ritmust alkot.

Röviden ha mi egymásnak írunk, akkor csak irodalomban tudunk beszélgetni. A kérdés pusztán az, hogy van-e olyan közülünk, aki meg tud maradni az irodalomban még akkor is, ha kilép ebből a beszédhelyzetből, és létre tud-e jönni a helyzetfüggetlen, nagybetűs  Műalkotás,

Az iskola a határon. Nem merném jelöletlenül idézni:

"hiszen a lelkünk telve van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával, de nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jó megülepedett a szívünk, vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya. (...) A többi, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már  könnyű, és csak játék, maradék nyári nagyvakáció. (...) A szabadság sem helyénvaló kifejezés, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez  nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrízni hozzá sértetlenül."

Szerintem innen van a giccshatáron.

Mást erről mondani nem tudok

Láttuk a Deltát. Sokáig ösztönösen a feliratot olvastam, aztán rájöttem, hogy jé, ezt értem: évek óta nem láttam magyra filmet moziban! A képeket és a zenét leszámítva szerintem gyenge, túl "tipikus" alkotás. Félix pedig ciki volt, úgy beszélt, mint egy robot. Amúgy egész sokan voltak a moziban.

Aztán pisilés, mosdás, fogmosás! (anyai szavak a nyolcvanas évek végéről) éjfélre már ágyban voltam, de hatkor aludtam el. Beszélgetés, örlődés, beszélgetés. Tervek, álmok, tervek, hogy valamit tényleg csinálni kéne... Hat óra alvás, friss ébredés. Reggeli után, hosszú séta a Montmartre-on, pár fénykép, szokásos hétvégi botkeresés, majd ebéd. Újabban csodásan működik a háztartás. Három napja csirke: előbb kínai, aztán rántott ma meg mustáros. Örömöm telik a főzésben. Estére tészta, reggelire croissant. Hetente nagybevásárlás. Egy fél pohár narancslé, finom kávé (még szülinapi ajándék az olaszoktól), este egy pohár bor, F a fehéret, én a vöröset pártolom. Multivitamin.

Délutánra remegő boldogság vett erőt rajtam, hogy a dolgok mennek, és nagyon rendben mennek, hogy nincs tévé, egy hónapja nincs egy kidobott perc, munkát keresek, nyelvet tanulok, olasok: repül a velib. És a moleskine. Tavaly vettem, a szívemhez nőtt, de decemberben addig totojáztam, míg már nem lehetett kapni. Ma váratlanul egy eldugott papírboltban több mint egy hónap kétségbeesett keresés után találtam meg a kis fekete naptáramat az idei évre.

Nem sokkal ezleőtt beültem egy könnyű mozira: Paris je t'aime. Húsz rövidfilm a húsz kerületről. Megindító. Nem látványosan giccses, nekem most nagyon klappolt, tétován születik az érzés:

...non ti lasciero mai

Az átkozott net épp a publikálás pillanatában szakadt meg tegnap este, így elveszett az előző bejegyzésem. Megpróbálom rekonsturálni. Mivel a tegnapelőtti napról számoltam be, az írásnak a satnya csütörtök címet adtam. Beragadtunk a rajtnál – próbáltam szellemeskedni – talán a mononukleózis utóhatása, hogy dél is elmúlt, mire elindultunk a szennyesekkel – tettem hozzá –, nem sejtve, hogy alaposan meggyűlik majd a bajunk a gépekkel, előbb a centrifuga, majd a szárító mond kaján mosollyal satnya csütörtököt, és ellenszolgáltatás nélkül nyelik majd el az euróinkat, azt sem gondoltunk, hogy három órába is bele fog telni, mire holtfáradtan hazaérünk – ezzel a jövő idős szerkezettel próbáltam, ha jól emlékszem, feldobni a szöveget (Márton Lászlótól lestem el, az Árnyas főutcából).

Hajtottunk tovább, sok volt a tennivaló, vásárolni indultunk – hangoztattam (ezt a hangoztattamot az index.hu rendszeres olvasójaként szerettem meg, hogy ti. Orbán hangoztat, Gyurcsány kijelent). Az első hipermarketet a város szélén, a Nationnál találtuk, félóra tekerés után. Kicsit tanakodtunk, vásárlás, majd irány vissza az immár roskadásig pakolt biciklikkel – foglaltam össze az előzményeket, a teljes csőd, amitől satnya marad a satnya, ugyanis majd csak most következik – a belváros felé, mivelhogy szép idő volt és tudvalevőleg a csütörtök az olcsó sörök napja csak, úgy özönlöttek az emberek, és az összes biciklis helyet elfoglalták. Az első szabad botot a Bastille magasságában találtam a lakástól mintegy húsz perc sétára – ez lett volna a bonyodalom. Nekem közel kétszerannyiba telt a sok vásárfiával hazavergődni. Főzés, evés – igyekeztem gyorsítani a tempón –, hét körül könyvtár, kevés érdemi szellemi munka, este semmi program, ájulás.

Azt hiszem, ekképp zártam a bejegyzést.

Egy nagyon fáradsztó de egyáltalán nem hatékony, ekképpen teljesen elrontott nap végén, miután mindkét fontos és színvonalas egyetemi órámat úgy lekéstem, hogy érdemben egyiken sem tudtam már részt venni, az elsőt közvetlenül a reggeli fáradtság, áttételesen a tegnapi Oasis koncert, melyen mi nem, de két barátunk részt vett, akik később, nem akarván nekivágni a kollégiumhoz vezető hosszú útnak, nálunk töltötték az éjszakát, nem annyira alvással mint inkább felettébb kellemes már-már családias hangulatú beszélgetéssel hajnalig, a másodikat pedig csökött tájékozódó-képességem és ezzel arányban korántsem álló önbizalmam miatt, ez utóbbi ugyanis arra késztetett, hogy térkép nélkül ismeretlen területekre (a dél-keleti végekre) merészkedjek, kizárólag rövidítés céljából, mely vállalkozás – amaz előbbi következtében – eleve kudarcra volt ítélve, még ha ezt a kudarcot csak nagyon sokára egy buszmegálló térképe előtt ismertem be, igaz akkor egészen összetörve és mélyen magamba szállva.

Röviden tehát egy nem túl kellemes nap utáni nem túl kellemes estén úgy döntöttem, hogy elmegyek moziba, de a szokásos súlyos klasszikusok, retrospektív ciklusok helyett a választásom a majdnem a házunk aljában kereskedelmi céllal működő mk2-re, és egy Oscar-díjjal honorált, Harvey Milk életét feldolgozó dokumentumfilm párizsi premierjére esett.

Nagyon gyenge volt.

Baj ezzel önmagában nem is lenne, néha belefut az ember gyenge filmekbe, itt viszont tudatosan tervezett, üzletszerűen elkövetett, globális méretű félrevezetésről van szó. Minden csapból a Harvey Milk és Sean Penn folyik, gondolom otthon is. A mai Le Monde például egész oldalas cikkben tárgyalja, és a legmagasabb elismeréssel díjazza a filmet. A Cahiers du Cinéma címlaján a rendező látható, Oscart is kapott, ráadásul egy olyan kategóriában, amihez semmi de semmi köze nincs, ez ugyanis nem dokumentumfilm, hanem a szokásos hollywoodi giccsparádé. Semmi bajom a homoszexuálisokkal – itt sokan vannak, szépen élünk egymás mellett, ők is ugyanúgy kézen fogva sétálnak vagy csókolóznak az utcán, ahogy alkalmasint mi, heterok is tesszük, nekem ez megfelel így, Almodovar vonatkozó filmjeit is nagyon szeretem, esztétikai értéküket tökéletesen elismerem és a legvégsőkig védelmezem – felháborodni sem fogok, csak annyit mondanék, hogy zavaró, hogy a pénz tényleg a szarból is aranyat tud csinálni, és a jó dolgokra meg alig jut valami, nehogy véletlenül összezavarják a kerek világot.

A Pompidou előtt mindig van net. Akkor is, ha nincs. A szünnapon (kedden) is. Nem találok szavakat.

Tegnap megnéztünk egy szörnyű kortárs filmet. Nem lenne rá méltó, mégis megemlítem, hogy mindenki el tudja kerülni: A nyugati éden. Ma kétségbeesetten próbálunk két Godardral öblíteni. Írok majd róluk.

Tegnap kitaláltam, hogy mi lesz az itteni dolgozatom pontos címe, ezzel pontosan egy időben rájöttem, hogy talán mégsem kizárt, hogy meg tudom írni, hogy a helyzet nem reménytelen. Ma is ezen dolgozom, írom anyának, mert az eddigiek olvastán már-már hazaparancsolt...

Meg a bagette, meg a sajt. A borunk elfogyott.

Újra Pompidou, újra este. Hétfő: az ájult kelések, a reggeli rohanások, a délelőtti éhezések (hogy aztán ebédkor degeszre tömjem magam), a francia évfolyamtársak napja. És a tavasz. Meg a velib. Nem szeretnék adós maradni a magyarázattal.

A velib egyike azoknak a dolgoknak, ami miatt ez a várost páratlan, jobban mondva az emberi életre páratlanul alkalmas, holott egyébként, az Európában messze kiemelkedő népsűrűség, a rengeteg turista, a kis helyre koncentrált sok-sok munkahely, a mindig szürke idő és még sok más ok miatt erre, az emberi életre, éppen tökéletesen alkalmatlannak kellene lennie. 

Aki mostanság járt itt, láthatta, aki járni fog, látni fogja, hogy minden második utcában biciklik sorakoznak különös botokhoz rögzítve. Állampolgárságra, bőrszínre, vallásra vagy vallástalanságra, vagyoni helyzetre, korra, nemre, szexuális orientációra, családi állapotra, stílusra, ízlésre, tisztaságra vagy tisztátalanságra, anyanyelvre, iskolai végzettségre, pártállásra és szerintem minden egyébre való tekintet nélkül bárki bármikor elválaszthatja ezeket egymástól, feltéve ha aztán harminc percen belül visszailleszti ugyanazt a biciklit egy másik bothoz. Aztán újra elválaszthat, majd ismét illeszthet, választhat, illeszthet a végtelenségig. A metró két részre osztja az embereket: ideföntiekre, és odalentiekre. A külvárosiak, mivel sietnek, csak átsuhannak a város alatt (metro, bulot, dodo - metró, munka, alvás - helyi szólás), a belvárosiak meg nem nagyon merészkednek a föld alá. A metró megoszt, a velib egyesít. Ő a lendület, az energia, maga a szabadság.

Párizs megölel engem.

Érjen itt hirtelen véget ez a bejegyzés. Ne nehezítsünk rajta a hétköznapokkal, ne álljanak itt egy valós ember valós életének valós eseményei. Ellenkezőleg: lépjünk kettőt, és rugaszkodjunk el, repüljünk. Azért, mert március van, és mert határtalan az élet. Meg azért, mert tegnap új látogatói rekord született. Legyen tehát jutalom. Mindenkinek.

Nulla óra kettő perc. Hazaértünk. A kiskatonát (Le petit soldat) néztük meg este Godardtól. A jegyszedőlány már mosolyog rajutnk, de hiába: a ciklus az ciklus, jó eséllyel soha többé nem lesz alkalom ezeket a filmeket mozivásznon viszontláltni. A filmben elhangzik egy hosszú monológ arról, hogy milyen zenét mikor kell hallgatni. Reggel Mozart, utána Bach vagy Beethoven, koradálután Haydn este pedig Mahler vagy Wagner. Én nem tudom: szinte mindig Mahlert hallgatok. Az elmúlt pár hónapban olvastam egy ugyanilyen fejtegetést, valahol egészen máshol. Gondolom Kertésznél, de nem találom, pedig majd egy órája keresem. Kudarcot vallok, és nyugovóra térek. Szörnyű rossz a memóriám.

Este a Louvreban. Rövid idő, péntek esti fiatalos zsúfoltság.

Koradélután nekiálltunk, hogy megnézzük a 2001-Űrodüsszeiát. Kubrick. Nagy film, nagy élmény. Abban egyeztünk meg, hogy az első és az utolsó húsz perc, hogy ezek volnának a páratlanok szerintünk. Szerintem az első, F szerint az utolsó. A holdraszállás a Kék Duna keringővel, a majmok jelenete az Imígyen szóla Zarathustrával (Richard Strauss) – illetőleg a végén egy színes, nagyon drogos vízió. Erre még a mozigépész is kijött. Végignézte.

Az egyetem sztrájkban van, hiába tekertem át a városon a reggeli csúcsforgalomban. Majd kiköptem a tüdőmet.

Ma már holnap van. A Bois de Boulogneban ücsörgünk egy padon. A tavon kéregdarabok, és a múlt ősszel lehullott levelek. Csillognak a szikrázó napsütésben. Csónakázó szerelmespárok, szülők és gyerekek. Néhány fénykép, meg egy kérdés, hogy a Parisiennek dolgozom-e, én mondom, hogy csak amatőr, amateur... Kedves itt ez a szó, nem annyira a bénaságra, inkább az érdeklődésre és a szeretetre utal.

A kezem ügyében egy Blanchot. A Halálos ítélet, második olvasás. Nekem annyira Dosztojevszkij-s, csak ahogy ott szinte sose, itt mindig egyes szám első személyben szólnak a mondatok. Talán az egy Megalázottak és megszomorítottak a kivétel (természetesen nem néztem utána) – akkor ez teljesen olyan. Hogy mit mond a kánon, nem tudom. Mintha döcögne a magyar fordítás – az eredetit nem ismerem, talán az is.

Ez is.

Azóta megint másnap, azaz már harmadnap. Végre F-nek is van biciklije, együtt suhanunk keresztül-kasul a városon mindenhova. Ma van a hónap első vasárnapja, az ingyenvasárnap. A Picasso-múzeumot választottuk. Vissza kell még térni. Este még egy Godard vár: a Week-end. Tegnap a Pierrot le foun voltunk, talán az eddigi legjobb a ciklusból, utána egy olasz születésnap, éjféltől. Hajnalig lófráltunk az utcákon az Oberkampf körül az első langyos tavaszi estén. Egyedül tértem haza a belvárosba. Az utcán egy férfi és egy nő, nagyon veszekedtek. Megerőszakolós, vagy csúnya szakítós dráma - nem lehetett eldönteni. A lány mindenesetre kétségbeesetten könyörgött, hogy hívjak rendőrt. Az egyik arra járó segített (azt sem tudtam, mi a rendőrség száma). A kocsi három perc múlva kiért. Nem túlzok, ha azt akarnám, kevesebbet mondanék, mondjuk egy percet. Nehéz volt elaludni.

Koradélután a bicikliháton egyszerre mindkettőnkben váratlan mély otthonosságérzés: ritka kincs. Mindent összevéve mintha egészen rendben lennének a dolgok. Talán boldog vagyok, nem tudom. Az viszont biztos, hogy ezek a napok lesznek jövőbel nosztalgiám fájó tárgyai.

A mai nap olyan, mintha nem is lenne.

Nyálkásan szörnyű idő. Itt heteken át tud lógni az eső lába, aztán végül szinte sosem esik. Talán még az is jobb lenne pedig. A mai nap szürkesége a tegnapi ragyogásának a tükrében. Eddig ezt a szerkezetet (bár a ragyogás miatt képzavar, mégis így kell itt maradnia, hogy kapcsolódjanak a továbbiak) - alighanem már itt is használtam - mindig Kertész Imréhez, a Kaddis a meg nem született gyermekérthez (nekem annyira tetszik - mert annyira tömör - az angol fordítás címe, hogy ideírom: Kaddish for an unborn child) kapcsoltam. Gondoltam, tőle lopom: "a te életed lehetelensége az én életem értelmetlenségének tükrében", vagy valami ilyesmi. Nála ez refrénszerűen tér vissza, szerintem egyébként ez az egyik legjobb magyar prózaszöveg. Tegnap este az Auschwizt-órán kiderült, hogy a szerkezet Sartretól való. Auschwizt és a francia filozófia, ittlétem legjobb egyetemi órája (egy másik majd későbbi ittlét majd későbbi helyszínén). Pedig semmi extra: tanár szöveg diákok. (Nem lenne ez nehéz.) Elkezdtük a Question juive (Zsidókérdés) című '46-os Sartre-művet, bekapcsolva az egész egzisztencialista elméletet, amihez nekem semmi közöm, személy szerint én kicsit lejártnak, és vakvágánynak tartom, nem sokban látszott számomra megtermékenyíteni a későbbieket, a maiakat. Sohasem érdekelt. Azért ez a szöveg mégis zseniális. Hozzá pedig Levinas akkor firssiben megjelent kritikája.

Talán nem lenne érdekes most erről mindent elmesélnem, azért én átfutom gyorsan a tegnapi jegyzeteimet. Idegen nyelven sokkal gyorsabban felejt az ember.

Méregdrágán előhívattam egy tekercs fényképet, és rosszabb mint a semmi extra, két jó kép ha van a harminchatból. Sok épület, kevés ember. Tegnap a szikrázó napsütésben már igyekeztem az új tekercsre. Túl vagyok még egy feledhető kései Godard-filmen. Úgy tűnik, mintha valahol a hetvenes évek elején-közepén megtörne a rendezői lendület, és utána már nem olyan, nekem legalábbis már nem tetszik.

Mostanság tésztát eszünk. Én készítem, nagyon megy. Fokhagyma, olaj, paradicsomszósz, gomba vagy valami. Sajnos erős szag marad a kezemen utána. Ja és még Mahler. Előbb a moziban, aztán otthon, illetve egy kedves vidám magyaros borozás.

Az esti sötétben pedig még ha nincs, akkor is szép idő van.

Telnek a napok. Ájult ébredések, rohanás, fáradtság, ebéd, metró, könyvtár. Filmek, össze-vissza ellőtt fényképek. Esti megérkezés: borral, sajttal, bagettel. Álmatlanság. Tegnap könnyed búcsú a nápolyi lánytól egy háborús film, a Full metal jacket után. A harmadik Kubrick a héten, nem ő lesz a kedvenc rendezőm. Ma váratlanul tavasz. A város parkokkal, a délelőtt meg lehetőségekkel, telis-tele.

Végre természettudományos bizonyossággal kijelenthető – kitartó és módszeres empirikus vizsgálat után – , hogy az utca pékjei közül a legjobb a legolcsóbb. Szerencse.

A szokásosak mellett újabban Céline: Voyage au bout de la nuitjét olvasom. Meg szeretnék végre tanulni franciául. Erről jut eszembe, hogy megvan az olasz felsőfokúm. Az első sikerélmény ki tudja már mióta. Még októberben dolgoztam meg érte...

Nicolas S. Sarkozy Rómában vendégeskedik kollégájánál, Silvio S. Berlusconinál (csillag). Bár az olaszok népszavazáson elutasították, most mégis „harmadik generációs” atomerőműveket fognak építeni. Hármat. A franciáknak meg ugye van ebben némi tapasztalata. Egy biztos: jó fogás lesz a maffiának, cserébe néhány déli megye garantáltan a kormánypártra és szövetségeseire szavaz majd. Például a Lega Nordra, hogy tudni illik hagyjuk veszni a déli megyéket. Gyalázat. Vagy ez még a tavasz választások fizetsége? Időközben Szardínia is odalett. Olyan nagy arányú jobboldali győzelemmel, hogy Veltroni – a balközép pártelnök, szerintem az egyetlen européer politikus a félsziget láthatárán, tíz évig római polgármester – azon nyomban lemondott.

Este Auschwitz-órára megyek egy kedves öregúrhoz. Nyilván sokakat ismert, akik odavesztek. Abban a korban van. Mi csak olvasgatunk, beszélgetünk. Eddig ha kétszer csuklott el a hangja. Azt is jó érzékkel látja, hogy méltatlan lenne kitérni mindarra, ami most történik. A püspökre, akit tegnap kiutasították Argentínából. Hova mehet az, akit már onnan is, ugye nem a Vatikánba? Hát tartsunk rendet a saját portánkon! Az egyház mi vagyunk, de mi van, ha az egyházi megnyilvánulás nem vállalható? Mi van, ha bűzleni látszik a fejétől a hal? Tüntessünk a Szent Péter téren a világról összesereglett hívekkel?

Sétálni indulok. Még magasan jár a nap, még feketék az árnyékok, még van harminc kocka a tekercsen.

Megint a könyvtár. Otthon sajnos nincs net, innen teszem fel időről időre ezeket a bejegyzéseket, többnyire előre dolgozom, most itt helyben írok, mert nehezen megy.

Ma leadtam a kulcsokat, a régi lakásét. Kiderült, hogy komoly fizetési hátralékom van: nem sok hely maradt hát a búcsúnak a búcsú pillanatában. Anyagi gondok, reménytelenül szalad fel a forint, egyre kevesebbet érnek ittt az otthoni bevételek, lassan-lassan elszigetelődünk. Frusztrál.

A héten kellene leadni egy ösztöndíjat, azzal maradhatnék még egy évet. Nem fogok. Bonyolult, hogy miért, innen van a szavakon, de nem evidencia. 

Erről jut eszembe, hogy Calvinonak van egy - magyarul csak méltatlan és hozzáférhetetlen kiadásban olvasható - regénye, talán a leghíresebb: A láthatatlan városok, Le cittá invisibili. Az olasz gyerekeknek kötelező. Marco Polo, a nagy utazó, Kublai kánnak, a nagy mongol uralkodónak mesél az ő végtelen birodalmának városairól. Ez utóbbit ugyanis a hivatala nem nagyon engedte, hogy csak úgy világot lásson, mint amaz előbbi. Szó nem volt még országjáró kampány-körútról. Végül aztán kiderül, hogy a sokféle leírás mind-mind egyetlen városra, Polo városára, Velencére vonatkozott. Pontosan így vagyok én is. Így írok ide is. Sosem nyugszom, amíg nem találom meg az én római vagy párizsi Budapestemet. A hazával nehezbben tudok mit kezdeni, ha kérdezik honnan, azt mondom Budapestről jövök.

Említésre méltó lehet még egy vásárlás. A világ végére is elmentünk, hogy hipermarkethez jussunk. Azóta megintcsak az amerikai neokonzervatívok - nevezzük a nevén: Irving Kristol - kőkemény cikkei, és egy kedves beszélgetés Foucault és Raymond Aron között a Szavak és a dolgokról, az őszöm legfontosabb szellemi élményéről.

Hogy a filmográfia se szenvedjen hiányt: tegnapelőtt nem említettem eddig a Prénom: Carmen című kései-eklektikus Godard-filmet, meg a tegnapiakat: a La régle du jeux-t Jean Renoirtól, és a Barry Lyndont Kubricktól. Mindkettő tökéletes. Ma este a Fargora megyünk (Cohen-fivérek).

Kerek marad azért a világ.

Hazafelé sétálunk az esti mozi után. Saint Michel, Ile de la Cité, Sebastopol. A harangok lassan elütik az éjfelet. Nehéz felkelni, jéghideg van a lakásban, törött az ablak. Gong. Dél lesz, mire kimerészkedünk az utcára, lassan már moziba érdemes indulni. Le mépris, Godard. Gong. Brigitte Bardot: régi vágyak tárgya, régi álmok alanya. Gong. Itália, Capri és a Cinecittá, Róma. A Film a főszereplő, mint Fellininél a Nyolcésfélben, vagy Alan mesternél a Stardust memoiresban, vagy Kusturicánál. A belső Odüsszeusz-adaptáció rendezője Fritz Lang, maga is a vásznon. Gong. És a Viaggio in Italia (Rosellini). Tükröződés ezerfelé. Gong. Közben a lassan már szokásos Godard jelenetek: szoba, boldogtalan párok, jelmezbál. Bardot sokszor meztelen. Gong.

A lemonde rólunk ír. Vezércikkben. Gong. Nem lenne érdemes, de semmiképpen sem lenne túl szép húsz évvel a fal leomlása után hagyni, hogy kelet újra menthetetlenül leszakadjon. Krízis van. Elszállnak a devizák. Ukrajna, Lettország és mi – gong – már folyamodtunk Eu-s kölcsönhöz. Románia gondolkodik. Itt nem tudják, hogy már egy következő kormánynak kell majd mindezt visszafizetni. Gong. Hírértéke csak az ő gesztusuknak van.

Hat körül egy jó ütemben lemondott program – szicíliai bábszínház gyerekeknek, tájszólásban. Helyette szombat esti diákmenza, a Port Royal, kevés diákkal, sok leszakadt alakkal. Este újra Pompidou: neokonzervativizmus. Cikkek a kilencvenes évek elejéről. Kemény szavak a segélyrendszer ellen, emlékeztet valamire.

Később még egy film, aztán a séta.

És bor. Gong. És sajt. Gong. És „finomkodás”. Gong.

Nem hagyott sokáig menekülni, hamar utolért az első itteni kiábándult pillanat. Könyvtár. Három hívás egy ismeretlen olasz számról, gyorsan egymás után, agresszíven. Nem vettem fel, féltem hogy a lakás tulajdonosa az, hátha valami baj van, meg amúgy is, itt nem nagyon telefonálnak ott, ahol nem szabad. Aztán jött az sms: valami csomagom érkezett Torcyba, azt hozná be valaki nekem épp a Pompidou elé, és hogy nem járnék-e esetleg arra, merthogy ő húsz perc múlva már ott is lenne, ha nincs ellenemre.

A csomag – ez egyből világos volt – egy régi ismerős, akinek most kötelező lesz nagyon spontán a nyakába borulni.

Eddig azt tettem, amit akartam. A város tele lehetőségekkel, ha megyek megyek, ha nem, nélkülem is ugyanúgy folyik minden a saját medrében. Szabadság. Csak élveznem kell: ha akarom a tömeget, ha akarom a magányt, néha az italt, máskor a mozit, vagy az elmélyült könyvtárazást. Hát ez ma felborult. Lassan azért eltelt ez az este is, sértődés sem látszott lenni, a lakást is megmutattam: előszobának nézték.

Délután még volt időnk egy kedves mozira. Godard: Une femme est une femme, a belső hatvanas évekből, a rádióban real-barca puskással, hazafias érzésekkel, meg Párizs a vásznon: a Saint Germain környéke. Meg Belmondo, meg Anna Karina. Emlékezetes jelenetek egy pár életéből, a nő, aki gyermeket akar, mert („ugyebár” - mondja Truffaut után a Godard-film) a nő gyermeket akar. Mindenáron.

Ma fényes reggel. Kristóf – volt osztálytárs – érkezése ugrasztott ki az ágyból (nincs net, nem tudtam, hogy mikor jön), egy nutellásbagettes közös reggeli, aztán ő rohant a repülőhöz, mi meg maradunk itt, Paolo Conte szól. Készülünk a Pompidouba. Tegnap csütörtök, akciós sörnap egy eldugott hatodik kerületi bárban. Óriási tömeg. A francia évfolyamtársaimmal iszogatunk, ők a Marseille-meccsre várnak. Mi pedig élvezzük mindazt, ami körülvesz. Beúszik a u2, a szomszéd asztalnál három légies – engedtessék meg – tündér, már csak egy-két év, és gyönyörű párizsi nők lesznek, sőt talán már most azok. Az én életem súlyossága az ő életük könnyűségének a tükrében. Kimegyek egy cigire, ők követnek, hogy volna-e tüzem, a cuzinomnál van, mindjárt jön, őt várom én is, és hogy honnan jöttünk, Budapestről. Enyhe mosolytalanság.

Később F moziba ment (Z32 - izraeli dokumentumfilm) én pedig tovább: vacsora a rue Tolbiacon (13.) a kínai negyed mellett egy olasz lakásban, Torino, Nápoly, Bologna, Róma, Madrid és Budapest, gnocchi és Rino Gaetano. Szolíd este, kávé éjfélkor, majd korai fekvés.

Egyébként teljesen átköltöztünk, és befértünk. Szinte csoda. Az egyetlen fennakadást a bicikli okozza, egykor minden vágyam tárgya, legelső elem a birtokaim sorában, sárga szinte zöld merida road 880. Meg fogjuk találni a megldást. Jó lenne, ha lenne fúróm.

Megállok egy pillanatra, és mielőtt magamat és ezeket a szövegeket tovább engedném sodortatni a város által, megtöröm az eddigieket a következő bejegyzéssel.

Napok óta itt motoszkál bennem egy email: még ágyban fekve írtam egy levelezőlistára, a listán serdülőkori ismerőseim szerepelnek. Némelyikkel ma már csak alig, legtöbbjükkel sohasem voltam semmiféle viszonyban. Sőt: az éveken át tartó viszony nélküli egymás mellett lét olyan mélységes-mély közönyt hozott létre, amilyen csak az efféle reménytelenül régi és reménytelenül jelentéktelen (ők számomra, én számukra) nem-viszonyokban tapasztalszik meg. A lista az én jelenlétemtől teljesen függetlenül – mintegy annak ellenére – él: érkeztek például mindenféle levelek a címemre azzal kapcsolatban ami legújabban ott motoszkál mindenkiben, kivéve engem, mert bennem nem ez, hanem más (az email) motoszkál ott. Igazán ottmotoszkálni márpedig csak egy dolog tud.

Gondolkodom tehát az emailről, ekképp mindarról is, ami másokban ottmotoszkál, sokat. Azt a megfigyelést tettem, hogy emberjogi imperatívuszokra hivatkozni innen hazafelé, hát enyhén szólva nem sikk. Ez finomkodás, lejárt lemez, mert most „betelt a pohár”, most már tényleg tenni kell valamit.

Néhányak szerint én nem is tudom, hogy mi van, merthogy két éve máshol vagyok, azóta meg rengeteg minden történt. Lehet. Viszont funkcionálisan kisebbségi sorban élek, így másrészről meg én tudom hogy mi van. Az egész eset engem a másfél évvel ezelőtti római eseményekre emlékeztet kezdettől fogva. Ott románok öltek meg egy római asszonyt. Idemásolom a római naplóm vonatkozó részleteit:

„egy fiatal férfi megölt egy idősebb nőt, a nő olasz volt, a férfi román volt, él és még sokan mások itt Rómában, más külföldiek, de a legtöbben románok, és még itt élünk mi is, innen majdnem románok, az olaszok meg most hirtelen megkezdték a nyomortanyák felszámolását (ott – mint írják – tonhalastésztát esznek, épp mint mi) mindennap erről ír az újság, a románkérdésről, itt van románkérdés, az utóbbi napokban egyre többen teszik fel maguknak, egymásnak, újságolvasóknak, rádióhallgatóknak, tévénézőknek, híres szakértőknek és professzoroknak a románkérdést, tegnap beszéltem egy férfivel, aki nem árulta el, hogy honnan való, ezzel árulta el éppen, mert szerencsére még csak egy kérdés van, így nem borul fel a jelrendszer, a román marad a zérómorféma...”

Minden értetlenségem ebben a három dologban lakozik: most, tenni kell, valamit.

Egy normális országnak kell hogy legyenek válaszai arra, ami ottmotoszkál: kell hogy legyen kisebbségpolitikája, a pártoknak meg kidolgozott és nyilvános kisebbségpolitikai választási programja, ezekről lehet vitatkozni, lehet rájuk vagy nem rájuk szavazni, számon lehet őket kérni. Döcög a dolog, javítgatni kell. Másrészről egy normális országnak vannak rendőrei, akik valóban nem vernek szét békés tüntetéseket azonosítószám nélkül, és akiknek a parancsnokát ezért valóban nem tüntetik ki. De üldözik a bűnt, kézre kerítik a bűnöst. Van igazságszolgálatatás, aki aztán ítél, és van börtön, ahol pedig büntetnek, a pártoknak pedig minderre vonatkozóan vannak választási programjaik, ezekről lehet vitatkozni, lehet rájuk vagy nem rájuk szavazni, számon lehet őket kérni. Döcög a dolog, javítgatni kell.

De a kettőnek semmi köze egymáshoz.

Én úgy gondolom, hogy tilos Veszprém kapcsán egy kisebbségről beszélni, mert a kisebbségpolitikában nincsen most, amikor tenni kell valamit. Akik szerint van most, amikor cselekedni kell, azok szerint van máskor, eddig amikor engedékenynek lehet lenni? Ez kilépés a hadiállapotba: gázai övezet (ha ők ölnek, akkor mi is nekikrontunk és mi is ölünk).

Ami a Hírlapot illeti, egy normális országnak van ügyészsége, van igazságszolgáltatása, bárki beperelhet bárkit, akár maga a miniszterelnök is, ezt értelemes idő alatt kivizsgálják, és ítélet születik, amit felmentés vagy büntetés követ, lapokat be lehet tiltani, publicistákat pénzbírságra lehet ítélni, más megoldás – normális országban – nincs. Ami itt történt, az a hatalommal való visszaélés, a hatáskörök teljes felrúgása, önbíráskodás, diktatúra. És az sem igaz, hogy a Bayer-publicisztika nem jelenhetett volna meg egy normális országban. De meg kell nyugodni, aztán pedig – mivel döcög – javítgatni kell.

Van még egy srác a zenekarban. Eddig hallgattam róla, mert számomra szavakon inneni evidencia, hogy mindaz ami történik, és amiről itt szó kerül, az két emberrel történik: vele és velem. Az unokatestvéremről van szó: együtt lakunk. Tegnapelőtt reggel az RER-en utazva elhatároztuk, hogy azt fogom még ideírni ezzel kapcsolatban, hogy a nivea közös, a labello nem.

Csabi – de ezentúl hivjuk csak Francoisnak (mondjuk Truffaut után), és ezt rövidítsük F.-nek – tehát F nek ma korán reggel nyelvórája volt az egyetemen, ezért kinn aludt Torcyban. Én viszont nem bírtam ki, hogy ne maradjak benn, ekképp – jus primae noctis – a magánnyal töltöttem a rambuteau-i éjszakák hosszú sorából az elsőt. Öt körül még együtt leszaladtunk bagettért, meg fényképezni egy kicsit, aztán úgy eltévedtünk a troisieme zegzugos utcáiban, hogy több mint egy óra volt újra hazatalálni.

Három mozi van a városban, ahova járok: kis művészlyukak a Latin negyedben. Későeste elmentem az egyikbe megnézni a Lolitát. Kubrick, Nabokov. Nagyon régi (1962), így néha talán akkor is vicces, amikor nem akar az lenni, de tele van fantasztikus karakterekkel (talán nincsenek is benne nem ilyen karakterek) és zseniális párbeszédekkel. Nálam Quilty és Humbert szállodai jelenete viszi a prímet. Este egy hónapon át tartó Godard ciklus indul ugyanott, alkalomadtán írok majd róla.

Ma pedig egész nap születésnap van, nem nekem, de majdnem. Mire is való az ilyen nap? Mennyiben más mint a többi? Mit is jelent ünnepelni? Ilyen és még sok hasonló kérdés, de mindaz, amit erről még mondani tudnék, maradjon inkább szavakon inneni evidencia.

Néhányan kérdezik, hogy miért remete. Otthon ülök egész nap? Igen, mert beteg vagyok, de nem csak ezért. Kontemplatív hajlam, állítólag igen (finom megjegyzései mellett futballtudásáról is híres keresztapám például szívesen nevez kontemplatív típusú játékosnak), de nem csak ezért. Az embereket nem utálom, ígyhát nem is kerülöm. Vallási fanatikus nem vagyok.

A válasz a következő. Lassan évek óta szakdolgozatot írok egy felettébb érdekes olasz íróról, Italo Calvinoról. Hozzám kísértetiesen hasonló utat járt be a liguriai művész, hiszen Róma után ő is Párizsba költözött. A különbség csak annyi, hogy ő munkaláztól égve, és nem mindennapi tehetségtől sarkallva számos kötetet jelentetett meg amellett, hogy a felsorolt városokban lakott. Számomra különösen kedves a kevés önéletrajzi írását összegyűjtő kötetének címadó önéletrajzi írása, az Eremita a Parigi.

Hát ezért.

Megtörtént az ünnepélyes kulcsátvétel. Umberto ki, én be. Illett titkolni az érzéseimet. Igaz annyiban nem is esett nehezemre nem mosolyogni, hogy a pillanat számomra is súlyos volt: Umberto miatt  - de talán amúgy is - a kezdettel elválaszthatatlanul összekapcsolódik a vég (ő itt hagy várost, itt hagy barátnőt). Az itt lakásom végessége - pár hónap és én is így fogok kisomfordálni a ház vaskapuján néhány hatamas bőrönddel, (hazafiatlan szó következik) ráadásul nem Róma, hanem Budapest felé - meg egyáltaláln mindennek a végessége, maga az idő.

És még egy pillanat mintegy másfél évvel ezelőttről: a Rómába érkezés, a Via Giulia (aki tudja, tudja, aki nem... ), hogy akkor most életünkben először valahol máshol vagyunk, és maradunk nem pár napig, hanem beláthatatlan, végtelen ideig. Ablakok a Teverére, minden sétatávra, rengeteg ember, sziréna, zaj: belváros, tágasság. Hát tágasság most nincs, Tevere helyett belső udvar, de van mégis valami, ami felforgatja a lineáritást, és oda emel ahhoz a római októberi délutánhoz.

Ma nem történik semmi, mert tegnap ellenben. Megártott az első új, szabadlevegős nap, így fekszem megint, leküzdhetetlen fáradtság az emberé. Semmit: megnéztem a Roma szenvedésének utolsó perceit, háromnullra kikapott az Atalantától. A nyolcvanharmadik percben fogadtam, hogy kiállítanak valakit: éreztem, hogy begőzöltek a fiúk, a nyolcvanötödikben aztán - szerintem természetesen jogtalanul - leküldték Perrottát. Tízszeres odds.

Olvastam híreket a világról: Venezuela, Francia Antillák. Nem egészen értem, hogy az ántillákon miért épp most , Hugo Chavezt meg végképp nem értem, hogy hát a nem az nem - többre most nem vállalkoznék.

Most pedig - mint egy igazi nagybeteg - a Mozart Requiemet hallgatom fátyolos szemmel, azt a híres előadást amit Bernstein vezényelt egy gyönyörű templomban, nem tudom melyikben, a Bajor Filharmonikusokkal és a Bajor Rádió énekkarával, és amit a tíz éve halott feleségének dedikált Leonard mester.

Tegnap viszont szikrázó csodanap, Kristóf volt osztálytársammal, akit érdemben öt éve nem, akinek a felesége kisfiút vár, utána kis Pompidou, szellemi munka helyett inkább csak előkészületek, könyvtornyozás. Este pedig két olasz barátomnak mondott fájdalmas, és hosszú időre szóló arrivederci egy japán étteremben az ötödik kerületben: kiváló és laktató - számomra eddig tökéletesen ismeretlen - ételekkel. Majd vélhetőleg az utolsó éjjeli megérkezés Torcyba, ahol állt a (jelmez)bál. Hiányozni fog a halk "kollégiumi" morajlás, amit éjfélkor belépve a lenti nagyajtón hallani lehet gyakorta, mielőtt a harmadik emeletre érve elviselhetetlen hangzavarrá fokozódna, és onnantól hát hiszen aludni úgyse lehet...