Megtörtént az ünnepélyes kulcsátvétel. Umberto ki, én be. Illett titkolni az érzéseimet. Igaz annyiban nem is esett nehezemre nem mosolyogni, hogy a pillanat számomra is súlyos volt: Umberto miatt  - de talán amúgy is - a kezdettel elválaszthatatlanul összekapcsolódik a vég (ő itt hagy várost, itt hagy barátnőt). Az itt lakásom végessége - pár hónap és én is így fogok kisomfordálni a ház vaskapuján néhány hatamas bőrönddel, (hazafiatlan szó következik) ráadásul nem Róma, hanem Budapest felé - meg egyáltaláln mindennek a végessége, maga az idő.

És még egy pillanat mintegy másfél évvel ezelőttről: a Rómába érkezés, a Via Giulia (aki tudja, tudja, aki nem... ), hogy akkor most életünkben először valahol máshol vagyunk, és maradunk nem pár napig, hanem beláthatatlan, végtelen ideig. Ablakok a Teverére, minden sétatávra, rengeteg ember, sziréna, zaj: belváros, tágasság. Hát tágasság most nincs, Tevere helyett belső udvar, de van mégis valami, ami felforgatja a lineáritást, és oda emel ahhoz a római októberi délutánhoz.