Nemrég tekertem egy nagyot. Otthonról a külső hatkerbe órára. Nem vagyok beiratkozva, de hallgatok két szemináriumot egy neves grande école-ban, az EHESS-en. Ma zárt kapuk, biztonságiőr, és festékszóróval a lepedőn a felirat: EHESS en lutte, az EHESS harcban, óra tehát nincs. Már a második eset. Hirtelen azon kapom magam, hogy a (nép)dalolcskát dudorászom: Mátészalka gyászba van, gyászba van... már a múltkor is rácsodálkoztam: milyen különös emlékeket hív elő ez a teljesen köznapi fordulat. Sikerült az őrtől további értesüléseket szereznem a történtekre vonatkozólag. Állítólag már nem is bojkottról, hanem a hatóság eljárásáról volna szó, miszerint az egyetemet átmenetileg be kell zárni, mert biztonságos működése már nem garantálható. Érdeklődésemre a közeg azt a választ adta, hogy mindez a tegnap elfajuló események, a székkihordás okozata, diáktársaim ugyanis féktelen haragjukban már nem tudtak más eszközhöz folyamodni.
A haragjuk oka - nagyon áttételesen - a következő.
Mint minden házban, nálunk, a Rambuteau-n is vannak bizonyos beidegződött mozdulatsorok. Induláskor például kilépek az ajtón de azt csak azután zárom kulcsra, hogy már megnyomtam a lift hívó gombját, hogy ezzel is nyejek néhány másodpercet, majd rendszerint szorosan a liftakna ajtajához húzódom, kezemet a fogóra helyezem, és igyekszem elkapni azt a rövid pillanatot, amikor a megérkező fülke felnyitja a pici zárat, és az aknaajtó nyithatóvá válik, szeretem érezni a blokkolás és az engedés közötti hajszálvékony de nagyon határozott átmenetet.
Ma hirtelen rácsodálkoztam erre a mozdulatsorra. Miért is nem lehet hamarabb, még a fülke érkezése előtt kinyitni az ajtót? Mert a világ, ami körülvesz, vigyáz ránk, nehogy kárt tegyünk magunkban: ha akarunk sem tudunk hibázni. Normális ez így, csak könnyű megszokni: nem fizetem be a számlát, hát akár le is eshetett volna, dobhatta volna rossz helyre a postás, történhetett vona úgy, hogy tényleg nem tudom befizetni, vagy nem küldöm el a szöveget határidőre, majd rámszólnak, ha nagyon kell, nem megyek el ide, nem megyek el oda, nagy bajt úgysem tudok soha csinálni, majd megvédenek magamtól.
És akkor itt lépne színre az apám. „Mi a különbség édesapám és az Isten között? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” Sajnos ha nyakon akarom csípni ezt a nem jelentéktelen különbséget, nekem más distinkcióhoz kell találnom Esterházyé helyett, az én apám tudnillik mindenütt ott van, és pont.
Vagyishogy.
Az apám mindent meg tud oldani. Ahogy egy jó csatárnak labda, neki nincs elveszett helyzet. Ha igazán nagy bajban vagyok, elég ha szólok neki, és a dolgok elsimulnak, vagy legalábbis ha nehezen is, de uralhatónak tűnnek, ebből az következik, hogy igazán nagy bajba én eleve nem is tudok kerülni. Ahogyan hiába erőltetem, a liftakna ajtaja is mindig zárva marad.
Nem nyilvános gyónás, inkább egy kósza gondolatsor ez. Kristolnál ma azt olvastam, hogy rendben van ez a szabad piac, csak túl sokat várunk tőle, már régen nem pusztán gazdasági dolgokat. El vagyunk kényelmesedve, akármilyen is az apánk.
Utolsó kommentek