Fura idő van ma: egyszer mintha dézsából, majd hirtelen hét ágra... mint a moziban, úgy ülök az egyetemi könyvtár hatalmas üvegfalai között kinn, a keleti külvárosban. Az olvasóteremben álmosító chaleur, bennem is melegség.
De hogy is kezdjem.
Adott egy osztály, gimnáziumi, meg a nyócker, a mixáttér, és volna még hozzá a Regény. Ha a Regényt olvasom (évek óta, folyamatosan), az a mi történetünk, ha valakiről hallok valamit, akkor az meg emez: össze vannak kötve. A könyv az élettel, az élet a könyvvel, hidakat omlasztó rezonanica. Ami még fontos ehhez, az az írás. Önként vállalt emigrációm miatt a múlt a jelenben kizárólag szövegként jelenik meg. Az apám, az anyám, az otthonom, a hazám: szöveg. A Mikszáth téri húsvér emberekből is csak egy levelezőlista mondatai maradtak. A Regény poszttextusa.
Az előző bekezdés kortalan igazságának aktualitása, hogy a napokban spontán mozgalom indult: ki-ki ha írna magáról, csak egy pár sort, hogy él-e, hal-e, van-e munka, van-e feleség, vannak-e gyerekek, hogy mi maradt ép, mi törött el, esetleg forrt újra egybe, erre szolgálna ugyanis a lista, ezért lett volna létrehozva. Dramaturgiailag is szépen megágyaztunk mindennek egy közel három éves hallgatással.
Az aktivitás mára kulminálódott.
Nem tudom, de engem komolyan meghatnak a szövegek, valahogy nagyon irodalom minden egyes megnyilvánulás. Van is ötletem, hogy miért. Egyrészt ugye van a Regény, mely az egész ügyből cakkumpakk (?) művészetet csinál, de ezt most kicsit hagyjuk, mert itt ennél többről van szó: maguk a leírt mondatok váltanak ontológiai státuszt (lesznek nem műalkotásból műalkotássá - mint egy piszoár címmel ellátva a kiállítótérben), mert ezt eredményezi a helyzet: a jelen távolsága a múlt közelségének, valamint a végtelen mondanivaló az erre rendelkezésre álló véges keretnek a tükrében. Más szóval, hogy ismerjük és nagyon érdekeljük egymást, illetve hogy magáról mindenki jó sokat tudna beszélni (a kettő nem független), ígyhát törölnie kell, az pedig tudvalevő, hogy miként a véső figurát, úgy a törlés ritmust alkot.
Röviden ha mi egymásnak írunk, akkor csak irodalomban tudunk beszélgetni. A kérdés pusztán az, hogy van-e olyan közülünk, aki meg tud maradni az irodalomban még akkor is, ha kilép ebből a beszédhelyzetből, és létre tud-e jönni a helyzetfüggetlen, nagybetűs Műalkotás,
Az iskola a határon. Nem merném jelöletlenül idézni:
"hiszen a lelkünk telve van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával, de nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jó megülepedett a szívünk, vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya. (...) A többi, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű, és csak játék, maradék nyári nagyvakáció. (...) A szabadság sem helyénvaló kifejezés, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrízni hozzá sértetlenül."
Szerintem innen van a giccshatáron.
Mást erről mondani nem tudok
Utolsó kommentek