Az átkozott net épp a publikálás pillanatában szakadt meg tegnap este, így elveszett az előző bejegyzésem. Megpróbálom rekonsturálni. Mivel a tegnapelőtti napról számoltam be, az írásnak a satnya csütörtök címet adtam. Beragadtunk a rajtnál – próbáltam szellemeskedni – talán a mononukleózis utóhatása, hogy dél is elmúlt, mire elindultunk a szennyesekkel – tettem hozzá –, nem sejtve, hogy alaposan meggyűlik majd a bajunk a gépekkel, előbb a centrifuga, majd a szárító mond kaján mosollyal satnya csütörtököt, és ellenszolgáltatás nélkül nyelik majd el az euróinkat, azt sem gondoltunk, hogy három órába is bele fog telni, mire holtfáradtan hazaérünk – ezzel a jövő idős szerkezettel próbáltam, ha jól emlékszem, feldobni a szöveget (Márton Lászlótól lestem el, az Árnyas főutcából).
Hajtottunk tovább, sok volt a tennivaló, vásárolni indultunk – hangoztattam (ezt a hangoztattamot az index.hu rendszeres olvasójaként szerettem meg, hogy ti. Orbán hangoztat, Gyurcsány kijelent). Az első hipermarketet a város szélén, a Nationnál találtuk, félóra tekerés után. Kicsit tanakodtunk, vásárlás, majd irány vissza az immár roskadásig pakolt biciklikkel – foglaltam össze az előzményeket, a teljes csőd, amitől satnya marad a satnya, ugyanis majd csak most következik – a belváros felé, mivelhogy szép idő volt és tudvalevőleg a csütörtök az olcsó sörök napja csak, úgy özönlöttek az emberek, és az összes biciklis helyet elfoglalták. Az első szabad botot a Bastille magasságában találtam a lakástól mintegy húsz perc sétára – ez lett volna a bonyodalom. Nekem közel kétszerannyiba telt a sok vásárfiával hazavergődni. Főzés, evés – igyekeztem gyorsítani a tempón –, hét körül könyvtár, kevés érdemi szellemi munka, este semmi program, ájulás.
Azt hiszem, ekképp zártam a bejegyzést.
Utolsó kommentek