Megállok egy pillanatra, és mielőtt magamat és ezeket a szövegeket tovább engedném sodortatni a város által, megtöröm az eddigieket a következő bejegyzéssel.

Napok óta itt motoszkál bennem egy email: még ágyban fekve írtam egy levelezőlistára, a listán serdülőkori ismerőseim szerepelnek. Némelyikkel ma már csak alig, legtöbbjükkel sohasem voltam semmiféle viszonyban. Sőt: az éveken át tartó viszony nélküli egymás mellett lét olyan mélységes-mély közönyt hozott létre, amilyen csak az efféle reménytelenül régi és reménytelenül jelentéktelen (ők számomra, én számukra) nem-viszonyokban tapasztalszik meg. A lista az én jelenlétemtől teljesen függetlenül – mintegy annak ellenére – él: érkeztek például mindenféle levelek a címemre azzal kapcsolatban ami legújabban ott motoszkál mindenkiben, kivéve engem, mert bennem nem ez, hanem más (az email) motoszkál ott. Igazán ottmotoszkálni márpedig csak egy dolog tud.

Gondolkodom tehát az emailről, ekképp mindarról is, ami másokban ottmotoszkál, sokat. Azt a megfigyelést tettem, hogy emberjogi imperatívuszokra hivatkozni innen hazafelé, hát enyhén szólva nem sikk. Ez finomkodás, lejárt lemez, mert most „betelt a pohár”, most már tényleg tenni kell valamit.

Néhányak szerint én nem is tudom, hogy mi van, merthogy két éve máshol vagyok, azóta meg rengeteg minden történt. Lehet. Viszont funkcionálisan kisebbségi sorban élek, így másrészről meg én tudom hogy mi van. Az egész eset engem a másfél évvel ezelőtti római eseményekre emlékeztet kezdettől fogva. Ott románok öltek meg egy római asszonyt. Idemásolom a római naplóm vonatkozó részleteit:

„egy fiatal férfi megölt egy idősebb nőt, a nő olasz volt, a férfi román volt, él és még sokan mások itt Rómában, más külföldiek, de a legtöbben románok, és még itt élünk mi is, innen majdnem románok, az olaszok meg most hirtelen megkezdték a nyomortanyák felszámolását (ott – mint írják – tonhalastésztát esznek, épp mint mi) mindennap erről ír az újság, a románkérdésről, itt van románkérdés, az utóbbi napokban egyre többen teszik fel maguknak, egymásnak, újságolvasóknak, rádióhallgatóknak, tévénézőknek, híres szakértőknek és professzoroknak a románkérdést, tegnap beszéltem egy férfivel, aki nem árulta el, hogy honnan való, ezzel árulta el éppen, mert szerencsére még csak egy kérdés van, így nem borul fel a jelrendszer, a román marad a zérómorféma...”

Minden értetlenségem ebben a három dologban lakozik: most, tenni kell, valamit.

Egy normális országnak kell hogy legyenek válaszai arra, ami ottmotoszkál: kell hogy legyen kisebbségpolitikája, a pártoknak meg kidolgozott és nyilvános kisebbségpolitikai választási programja, ezekről lehet vitatkozni, lehet rájuk vagy nem rájuk szavazni, számon lehet őket kérni. Döcög a dolog, javítgatni kell. Másrészről egy normális országnak vannak rendőrei, akik valóban nem vernek szét békés tüntetéseket azonosítószám nélkül, és akiknek a parancsnokát ezért valóban nem tüntetik ki. De üldözik a bűnt, kézre kerítik a bűnöst. Van igazságszolgálatatás, aki aztán ítél, és van börtön, ahol pedig büntetnek, a pártoknak pedig minderre vonatkozóan vannak választási programjaik, ezekről lehet vitatkozni, lehet rájuk vagy nem rájuk szavazni, számon lehet őket kérni. Döcög a dolog, javítgatni kell.

De a kettőnek semmi köze egymáshoz.

Én úgy gondolom, hogy tilos Veszprém kapcsán egy kisebbségről beszélni, mert a kisebbségpolitikában nincsen most, amikor tenni kell valamit. Akik szerint van most, amikor cselekedni kell, azok szerint van máskor, eddig amikor engedékenynek lehet lenni? Ez kilépés a hadiállapotba: gázai övezet (ha ők ölnek, akkor mi is nekikrontunk és mi is ölünk).

Ami a Hírlapot illeti, egy normális országnak van ügyészsége, van igazságszolgáltatása, bárki beperelhet bárkit, akár maga a miniszterelnök is, ezt értelemes idő alatt kivizsgálják, és ítélet születik, amit felmentés vagy büntetés követ, lapokat be lehet tiltani, publicistákat pénzbírságra lehet ítélni, más megoldás – normális országban – nincs. Ami itt történt, az a hatalommal való visszaélés, a hatáskörök teljes felrúgása, önbíráskodás, diktatúra. És az sem igaz, hogy a Bayer-publicisztika nem jelenhetett volna meg egy normális országban. De meg kell nyugodni, aztán pedig – mivel döcög – javítgatni kell.