Ma nem történik semmi, mert tegnap ellenben. Megártott az első új, szabadlevegős nap, így fekszem megint, leküzdhetetlen fáradtság az emberé. Semmit: megnéztem a Roma szenvedésének utolsó perceit, háromnullra kikapott az Atalantától. A nyolcvanharmadik percben fogadtam, hogy kiállítanak valakit: éreztem, hogy begőzöltek a fiúk, a nyolcvanötödikben aztán - szerintem természetesen jogtalanul - leküldték Perrottát. Tízszeres odds.
Olvastam híreket a világról: Venezuela, Francia Antillák. Nem egészen értem, hogy az ántillákon miért épp most , Hugo Chavezt meg végképp nem értem, hogy hát a nem az nem - többre most nem vállalkoznék.
Most pedig - mint egy igazi nagybeteg - a Mozart Requiemet hallgatom fátyolos szemmel, azt a híres előadást amit Bernstein vezényelt egy gyönyörű templomban, nem tudom melyikben, a Bajor Filharmonikusokkal és a Bajor Rádió énekkarával, és amit a tíz éve halott feleségének dedikált Leonard mester.
Tegnap viszont szikrázó csodanap, Kristóf volt osztálytársammal, akit érdemben öt éve nem, akinek a felesége kisfiút vár, utána kis Pompidou, szellemi munka helyett inkább csak előkészületek, könyvtornyozás. Este pedig két olasz barátomnak mondott fájdalmas, és hosszú időre szóló arrivederci egy japán étteremben az ötödik kerületben: kiváló és laktató - számomra eddig tökéletesen ismeretlen - ételekkel. Majd vélhetőleg az utolsó éjjeli megérkezés Torcyba, ahol állt a (jelmez)bál. Hiányozni fog a halk "kollégiumi" morajlás, amit éjfélkor belépve a lenti nagyajtón hallani lehet gyakorta, mielőtt a harmadik emeletre érve elviselhetetlen hangzavarrá fokozódna, és onnantól hát hiszen aludni úgyse lehet...
Utolsó kommentek