Nem hagyott sokáig menekülni, hamar utolért az első itteni kiábándult pillanat. Könyvtár. Három hívás egy ismeretlen olasz számról, gyorsan egymás után, agresszíven. Nem vettem fel, féltem hogy a lakás tulajdonosa az, hátha valami baj van, meg amúgy is, itt nem nagyon telefonálnak ott, ahol nem szabad. Aztán jött az sms: valami csomagom érkezett Torcyba, azt hozná be valaki nekem épp a Pompidou elé, és hogy nem járnék-e esetleg arra, merthogy ő húsz perc múlva már ott is lenne, ha nincs ellenemre.

A csomag – ez egyből világos volt – egy régi ismerős, akinek most kötelező lesz nagyon spontán a nyakába borulni.

Eddig azt tettem, amit akartam. A város tele lehetőségekkel, ha megyek megyek, ha nem, nélkülem is ugyanúgy folyik minden a saját medrében. Szabadság. Csak élveznem kell: ha akarom a tömeget, ha akarom a magányt, néha az italt, máskor a mozit, vagy az elmélyült könyvtárazást. Hát ez ma felborult. Lassan azért eltelt ez az este is, sértődés sem látszott lenni, a lakást is megmutattam: előszobának nézték.

Délután még volt időnk egy kedves mozira. Godard: Une femme est une femme, a belső hatvanas évekből, a rádióban real-barca puskással, hazafias érzésekkel, meg Párizs a vásznon: a Saint Germain környéke. Meg Belmondo, meg Anna Karina. Emlékezetes jelenetek egy pár életéből, a nő, aki gyermeket akar, mert („ugyebár” - mondja Truffaut után a Godard-film) a nő gyermeket akar. Mindenáron.