Újra Pompidou, újra este. Hétfő: az ájult kelések, a reggeli rohanások, a délelőtti éhezések (hogy aztán ebédkor degeszre tömjem magam), a francia évfolyamtársak napja. És a tavasz. Meg a velib. Nem szeretnék adós maradni a magyarázattal.

A velib egyike azoknak a dolgoknak, ami miatt ez a várost páratlan, jobban mondva az emberi életre páratlanul alkalmas, holott egyébként, az Európában messze kiemelkedő népsűrűség, a rengeteg turista, a kis helyre koncentrált sok-sok munkahely, a mindig szürke idő és még sok más ok miatt erre, az emberi életre, éppen tökéletesen alkalmatlannak kellene lennie. 

Aki mostanság járt itt, láthatta, aki járni fog, látni fogja, hogy minden második utcában biciklik sorakoznak különös botokhoz rögzítve. Állampolgárságra, bőrszínre, vallásra vagy vallástalanságra, vagyoni helyzetre, korra, nemre, szexuális orientációra, családi állapotra, stílusra, ízlésre, tisztaságra vagy tisztátalanságra, anyanyelvre, iskolai végzettségre, pártállásra és szerintem minden egyébre való tekintet nélkül bárki bármikor elválaszthatja ezeket egymástól, feltéve ha aztán harminc percen belül visszailleszti ugyanazt a biciklit egy másik bothoz. Aztán újra elválaszthat, majd ismét illeszthet, választhat, illeszthet a végtelenségig. A metró két részre osztja az embereket: ideföntiekre, és odalentiekre. A külvárosiak, mivel sietnek, csak átsuhannak a város alatt (metro, bulot, dodo - metró, munka, alvás - helyi szólás), a belvárosiak meg nem nagyon merészkednek a föld alá. A metró megoszt, a velib egyesít. Ő a lendület, az energia, maga a szabadság.

Párizs megölel engem.

Érjen itt hirtelen véget ez a bejegyzés. Ne nehezítsünk rajta a hétköznapokkal, ne álljanak itt egy valós ember valós életének valós eseményei. Ellenkezőleg: lépjünk kettőt, és rugaszkodjunk el, repüljünk. Azért, mert március van, és mert határtalan az élet. Meg azért, mert tegnap új látogatói rekord született. Legyen tehát jutalom. Mindenkinek.