Egy nagyon fáradsztó de egyáltalán nem hatékony, ekképpen teljesen elrontott nap végén, miután mindkét fontos és színvonalas egyetemi órámat úgy lekéstem, hogy érdemben egyiken sem tudtam már részt venni, az elsőt közvetlenül a reggeli fáradtság, áttételesen a tegnapi Oasis koncert, melyen mi nem, de két barátunk részt vett, akik később, nem akarván nekivágni a kollégiumhoz vezető hosszú útnak, nálunk töltötték az éjszakát, nem annyira alvással mint inkább felettébb kellemes már-már családias hangulatú beszélgetéssel hajnalig, a másodikat pedig csökött tájékozódó-képességem és ezzel arányban korántsem álló önbizalmam miatt, ez utóbbi ugyanis arra késztetett, hogy térkép nélkül ismeretlen területekre (a dél-keleti végekre) merészkedjek, kizárólag rövidítés céljából, mely vállalkozás – amaz előbbi következtében – eleve kudarcra volt ítélve, még ha ezt a kudarcot csak nagyon sokára egy buszmegálló térképe előtt ismertem be, igaz akkor egészen összetörve és mélyen magamba szállva.

Röviden tehát egy nem túl kellemes nap utáni nem túl kellemes estén úgy döntöttem, hogy elmegyek moziba, de a szokásos súlyos klasszikusok, retrospektív ciklusok helyett a választásom a majdnem a házunk aljában kereskedelmi céllal működő mk2-re, és egy Oscar-díjjal honorált, Harvey Milk életét feldolgozó dokumentumfilm párizsi premierjére esett.

Nagyon gyenge volt.

Baj ezzel önmagában nem is lenne, néha belefut az ember gyenge filmekbe, itt viszont tudatosan tervezett, üzletszerűen elkövetett, globális méretű félrevezetésről van szó. Minden csapból a Harvey Milk és Sean Penn folyik, gondolom otthon is. A mai Le Monde például egész oldalas cikkben tárgyalja, és a legmagasabb elismeréssel díjazza a filmet. A Cahiers du Cinéma címlaján a rendező látható, Oscart is kapott, ráadásul egy olyan kategóriában, amihez semmi de semmi köze nincs, ez ugyanis nem dokumentumfilm, hanem a szokásos hollywoodi giccsparádé. Semmi bajom a homoszexuálisokkal – itt sokan vannak, szépen élünk egymás mellett, ők is ugyanúgy kézen fogva sétálnak vagy csókolóznak az utcán, ahogy alkalmasint mi, heterok is tesszük, nekem ez megfelel így, Almodovar vonatkozó filmjeit is nagyon szeretem, esztétikai értéküket tökéletesen elismerem és a legvégsőkig védelmezem – felháborodni sem fogok, csak annyit mondanék, hogy zavaró, hogy a pénz tényleg a szarból is aranyat tud csinálni, és a jó dolgokra meg alig jut valami, nehogy véletlenül összezavarják a kerek világot.